„Hit és Tudomány”– Pályi Gyula professzor értekezése
Az ember igyekszik eligazodni
a Világban. Az őt körülvevő jelenségek és azok összefüggései bőven meghaladják felfogó
és áttekintő képességét. Hogyan segít magán? Fogódzkodókat keres, olyan jelenségeket,
összefüggéseket, amelyeknek az igazságáról meg van győződve. Igazságáról? Nehéz fogalom:
olyan dolgok, jelenségek, összefüggések közös jellemzője, melyek biztosan úgy
vannak, ahogy megfigyeljük, vagy meghatározzuk őket. Ezekből merítjük tudásunkat.
A tudott dolgok leltározására, további keresésére találtuk ki a „tudomány” szót.
E tevékenység legfontosabb jellemzője, hogy a megfigyelt dolgok, vagy jelenségek,
mindig úgy lesznek a jövőben is. Tehát megismétlődnek, vagy megismételhetők. Igen
ám, de a megismert dolgok, és jelenségek gazdagsága bőven meghaladja a tudományokkal
elérhető dolgok és jelenségek halmazát. Ekkor megpróbáljuk ismereteinket „kiterjeszteni”
a csak részletesen észlelhető, vagy sejthető dolgokra és megkíséreljük értelmezni,
magyarázni létüket, működésüket. Elfogadva magyarázatunkat, hisszük, hogy sejtésünk
is az igazság birodalmába tartozik. Lássunk két példát.
Az egyik példa a Világ
pirinyó építőköveire vonatkozik. Ezeket, atomoknak vagy még az atomoknál is kisebb
elemi részecskéknek hívjuk. (Megjegyzendő, hogy már a nevükben is feltevés van, mindkét
név azt sugallja, hogy „nincs tovább”, ezek az objektumok tovább már nem oszthatók.)
Észlelésükkel az a baj, hogy szemünk felbontóképessége ilyen kis méreteket nem képes
közvetlenül észlelni. Tehát mind az atomok, mind az elemi részecskék létéről csak
közvetett bizonyítékok állnak rendelkezésre. Ilyenkor úgy járunk el, hogy bizonyos
jelenségeket alaposan, számunkra is érthető módon tanulmányozunk, majd ezeket kölcsönhatásba
hozzuk a feltételezett atomokkal, elemi részecskékkel. A kölcsönhatás létrejöttéből,
módjából, pedig következtetünk vizsgálatunk tárgyára. Így például az atomok
észlelésére ma már rutinszerűen alkalmazzák a röntgensugár szóródásának törvényszerűségeit
és az ezekből adódó következtetéseket. Ahhoz, hogy ezeket elfogadjuk, jókora adag
hitre van szükség (amit a tudományos nyelv elegánsan hipotézisnek hív). Megemlítendő,
hogy a tudomány fejlődésével számos ilyen hipotézisről kiderült, hogy a dolgok egészen
másként vannak.
Másik példánk a Világ egészének megléte, működése illetve keletkezése
tájékáról való. Biztosan tudjuk, hogy a Világ (az atomoktól a távoli tejútrendszerekig
terjedő skálán) van. Azt viszont, egyre fokozódó érdeklődéssel, csak részletekből
tesszük össze, hogy a Világ régebben is volt és (joggal) sejtjük, hogy a jövőben
is lesz. Ugyancsak sok-sok (közvetlen vagy áttételes) rész-megfigyelés alapján
feltesszük, hogy az egésznek értelme, sőt célja is van. Ha viszont
ez így van, akkor az egész mögött egy egységes hatalmas intellektusnak
kell állnia, korlátlan hatalommal, sőt – megfigyelve azt, hogy ha jót teszünk, a következmény
általában kedvező – arra kell következtetnünk, hogy ez a „központi intellektus” jóindulatú
is. Most már csak az hiányzik, hogy néven nevezzük: Istenről van szó. Isten létének,
jóindulatának, végtelenségének elfogadása, pedig ugyanarra a következtetésre vezet,
mint amit a próféták, szentek és költők „maguktól” megfogalmaztak. Ebben annyira biztosak
voltak, hogy nem is kevesen közülük hezitálás nélkül, a legnagyobbat adták érte, amit
csak ember adhat, az életüket. Figyelemreméltó, hogy az utóbbi nagy áldozatban elől
járt az, aki Isten fiának mondotta magát és mind tanítása, mind életének-halálnak
körülményei ezt az állítást fényesen igazolták.
Természetesen Istenről való
tudásunk is fejlődött a történelem folyamán. A ma emberének (és az intézményes Egyháznak
is) az Isten-képe nagymértékben más, mint a régi korok emberének. Ez így van jól,
és joggal feltehetjük, hogy ez Isten intencióinak megfelel. Elég arra gondolni, hogy
az Újszövetség szövegeiben az „igazság” szó 132-szer fordul elő és mindannyiszor buzdító
szövegkörnyezetben (pl. az igazság szabaddá tesz… keressétek az igazságot, stb.).
E ponton a hit és tudás egyazon törekvésünk két rokon, alig elválasztható „terméke”
lesz, bár a megközelítés módja gyakran alaposan különbözik. A végtelenül sok megfigyelés,
információ, összefüggés folyamában sok dolgot még (?) nem értünk, így például a „Világ-vége”,
„Végítélet”, „Túlvilág” és hasonló fogalmak megértésére vagy hitbeli teljes átélésére
még várnunk kell, de nyugodtan mondhatjuk, hogy e törekvésünk nincs ellentétben Isten
szándékaival. Egy érdekes példa az ilyen fogalmak átértékelésére: néhány évtizede,
minden magára valamit is adó materialista kizártnak tartotta azt a lehetőséget, hogy
a Világmindenségnek valamikor kezdete lett volna. Ma a modern asztrofizika eredményei
egyértelműen utalnak arra, hogy az általunk észlelhető Univerzumnak bizony volt kezdete
és sikeres kísérletek folynak ennek az időpontnak a meghatározására (a jelenlegi álláspont
szerint mintegy 13,7 milliárd éve volt). A materializmus itt defenzívába szorult,
ugyanis nehezen tud elszámolni azzal a körülménnyel, hogy mi volt ez előtt?
Kissé erőltetett magyarázatként kitalálták, hogy ezelőtt nem volt idő… Ez talán bújtatott
válasz akar lenni a Credo azon részére, hogy …az idő kezdete előtt… A Világ végét
illetően a keresztény vallások határozottan állítják: lesz vége, az asztrofizika
e tekintetben még ingadozó álláspontot foglal el.
A valódi igazság keresését
célzó tudomány fejlődése persze nem áll meg és a vallásos hívők elégedetten állapíthatják
meg, hogy – mint ezt a fenti példa is mutatta – a tudomány haladása egyre közelebb
hozza vallásos hitünk megértését. Ez korunknak talán legnagyobb intellektuális diadala.
A fentiek persze mindössze a legfontosabbnak vélt dolgok durva és igencsak
lerövidített összefoglalását adják. Céljuk az, hogy megmutassák, hogy annak, akinek
nem adatott meg az a kegyelem, hogy ösztönösen, szívéből, közelítsen a Mindenhatóhoz,
megtalálhatja a mindenki számára nyitva álló „nagykaput” és gondolati úton jusson
el ugyanoda. Ha elég logikusan teszi össze mindazt, amit lát és érez: bizonnyal el
is jut. Ezen az úton, foglalkozásukból kifolyólag, nagy lépéseket tettek ismert természettudósok,
mit Pasteur, Darwin vagy Heisenberg. Pasteurt egy ateista ismerőse egyszer megkérdezte,
nyilván provokatív céllal: „Professzor úr, ön olyan nagy tudós, hogy lehet az, hogy
olyan elkötelezett hívő, mint egy breton paraszt?” Pasteur szellemes válasza rögtön
készen volt: „Tudja kérem, ez azért van mert nem tudok eleget, ha többet tudnék akkor
olyan vallásos lennék mint a breton paraszt felesége!” Pályi Gyula a Modenai és
Reggio Emiliai Egyetem kémia professzora, az Olasz Nemzeti Tudományos Akadémia, a
„Negyvenek” tagja, a Torinói lepel elismert kutatója.