A Katolikus Egyház Katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata
6. elmélkedés: kinyilatkoztatás
és magánkinyilatkoztatások Isten kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban teljesedett
be. A Jézusban megvalósult Újszövetség végleges és „nem kell várnunk semmiféle új,
nyilvános kinyilatkoztatást” Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig (A Katolikus
Egyház Katekizmusa, 66) – írja a katekizmus, idézve Keresztes Szent János szavait:
„Ha valaki még az Úrtól kérdezősködne, valamiféle látomásra vagy kinyilatkoztatásra
vágyódna, megsértené Istent”.
Az egyház azt tanítja, hogy a Kinyilatkoztatás
véget ért az utolsó apostol halálával. Másrészt azonban látjuk, hogy vannak olyan
hitigazságok (pl. Mária mennybevételének dogmája), amelyek mai formájukban nem voltak
jelen az evangélium hirdetésének kezdetén. A katekizmus elmagyarázza, hogy „a kinyilatkoztatás,
bár befejeződött, még nincs teljességgel kibontva” (66. pont). Jézus személyében és
történetében Isten mindent kinyilatkoztatott számunkra, de az egyház feladata, hogy
a Szentlélekkel, aki elvezet a teljes igazságra (vö. Jn 16,13) „fokozatosan feltárja
teljes jelentőségét a századokon át” (66. pont).
Ebben a távlatban érthetjük
meg az ún. magánkinyilatkoztatások valódi értelmét. Ezek közül néhányat elismert az
egyház is, mint például Lourdes és Fatima esetében. Szerepük, ahogyan azt a katekizmusban
olvassuk, nem az, hogy „javítsák”, vagy „kiegészítsék” Krisztus végérvényes kinyilatkoztatását.
Inkább abban segítenek, hogy ezt teljesebben megéljük egy „adott történelmi korszakban”
(67. pont). Egy magánkinyilatkoztatás tehát nem kötelező jellegű a hívek számára.
Előfordul, hogy a hívek, követve különféle magánkinyilatkoztatásokat, túlságosan
lelkesednek azokért. Emlékeztetnünk kell rá: bár az ilyen kinyilatkoztatások segítségünkre
lehetnek, Isten mindenekelőtt a Biblia, a Hagyomány és az egyházi Tanítóhivatal révén
ismerteti meg magát. A Hit évében tehát arra kaptunk meghívást: ahelyett, hogy újabb
kinyilatkoztatásokra várnánk, olvassuk inkább a Katolikus Egyház Katekizmusát.