A katolikus egyház katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata 9. elmélkedés:
A hitletétemény értelmezése
A Szent hagyomány
és a Szentírás, vagyis az isteni Kinyilatkoztatás továbbadásának két módja nem jelentenek
lerögzített valóságokat, hanem az egyházi közösségre bízott valóság, amelyet meg kell
őrizni, gyakorolni kell és mindig új módon, ugyanakkor az Apostolok tanításához hűen
kell megvallani. Ez a hűség, hogy ne ismételjük mindig ugyanazokat a formulákat, anélkül,
hogy értenénk jelentésüket, szüntelen magyarázatot igényel. Arra kell tehát törekednünk,
hogy egyre megfelelőbb nyelvezettel fejezzük ki a hit misztériumát.
A Szentírás
és a Szent hagyomány értelmezése nem változtat a dogmák érvényességén – ellenkezőleg
– sine qua non, azaz elengedhetetlen feltételt jelent ahhoz, hogy hűségesen fordítsuk
a Credo-t minden korban, minden nemzedék és kultúra számára.
A katekizmus
85. pontja arra emlékeztet, hogy „Isten írott vagy áthagyományozott szavának hiteles
értelmezése kizárólag az Egyház élő Tanítóhivatalának a feladata”, azaz a pápával
közösségben lévő püspököké. A Tanítóhivatal azonban nem helyezi magát Isten írott
vagy továbbadott Szava fölé, hanem szolgálja, hallgatja, megőrzi és kihirdeti azt.
Azt mondhatjuk, hogy a Tanítóhivatal által végzett szolgálat Jézus ígéretének
konkrét megvalósítása: „az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra” (Jn 16,13).
A Szentlélek segítsége nem demokratikus úton valósul meg, mintha a kinyilatkoztatott
igazságot le lehetne szűkíteni emberi többség véleményére.
A Lélek az egész
egyházban működik, de megfelelő pillanatokban, amennyire lehetséges, éppen az egyház
Tanítóhivatala által fejezi ki magát. Ne próbáljunk tehát kedvünkre való, nézetünknek
megfelelő hitet fabrikálni magunknak, hanem emlékezzünk Krisztus Apostolainak mondott
szavaira: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16).