A teológus pápa portréjához - Szabó Ferenc SJ jegyzete
XVI. Benedek váratlan
lemondása Lourdes-i Boldogasszony emléknapján futótűzként terjedt el a nagyvilágban:
a német pápa döntése kivétel nélkül elismerést váltott ki még azok körében is, akik
keményen bírálták rövid (2005 -2013) pápai szolgálatát, illetve a Hittani Kongregáció
prefektusának teológiáját, intézkedéseit. Amikor Joseph Ratzinger/XVI. Benedek teológiai
nézeteiről szólunk, természetesen nem szorítkozunk pápasága nyolc évére, hiszen nem
vonatkoztathatunk el attól a ténytől, hogy Joseph Ratzinger bíboros II. János Pál
alatt, 1981-től kezdve közel negyed századon át a Hittani Kongregációt vezette, és
irányította a Nemzetközi Teológiai Bizottságot, valamint számos pápai megnyilatkozás
(pl. Dominus Jesus, Fides et ratio) szerzőjének is őt tekinthetjük. Egyébként
amikor Ratzinger pápa közzétette ANázáreti Jézus c. monográfiáját (I-II.
kötet + kis kiegészítő kötet Jézus gyermekségéről), maga hangsúlyozta, hogy munkája
nem pápai megnyilatkozás, hanem hosszú teológiai kutató és tanító tevékenységének
gyümölcse.
Pár évvel ezelőtt itt a VR magyar műsorában hosszabb sorozatot tartottam
Ratzinger pápa teológiájáról, zsinati szerepléséről és pápai döntéseit ért kritikákról.
Most e rövid jegyzetben csak néhány szempontra világítok rá.
Joseph Ratzinger
teológiai tanulmányai alatt (1946-1953) az egyházatyákat, nevezetesen Szent Ágostont
tanulmányozta, doktori disszertációját Szent Ágostonról, habilitációs dolgozatát pedig
Szent Bonaventúráról írta. Mesterének tartotta R. Guardinit, H. de Lubacot és H. U.
von Bathasart. H. de Lubac Katolicizmus c. könyve számára kulcsfontosságú lett.
H. de Lubac és az ún. „új teológia” hatásán kívül megemlítjük még a perszonalizmus
(Mounier, Scheler), valamint az Ágoston-Newman-Przywara-Guardini szellemi irány befolyását
gondolkodására. De a fiatal Ratzinger nemcsak a francia teológusokat, hanem a nagy
francia gondolkodókat, szépírókat is szívesen idézte (Claudel, Marcel, Teilhard).
Bizonyára emiatt is figyeltek fel rá a franciák: a Francia Akadémia 1992-ben (A. Szaharov
helyére) tagjai közé választotta.
Köztudott, hogy Joseph Ratzinger, a fiatal
teológusprofesszor a II. Vatikáni zsinaton Frings kölni bíboros érsek „tanácsadójaként”
szakértőként szerepelt. J. Ratzinger és Frings kölni bíboros között már korábban kölcsönös
szimpátia, szívélyes egyetértés alakult ki. (Erről beszámolót olvashatunk magyarul
is megjelent önéletrajzában: Életutam (125kk)
Amikor eljött a zsinat
kezdetének napja, Frings bíboros titkárával együtt Rómába vitte J. Ratzingert mint
teológiai tanácsadóját, és elérte, hogy az első ülésszak vége felé hivatalos zsinati
„szakértőnek”, azaz peritusnak nevezzék ki. J. Ratzinger zsinati szerepléséről több
ízben megemlékezik H. de Lubac zsinati jegyzeteiben, (Carnets du Concile),
általában Frings bíboros felszólalásai kapcsán. Híres volt a kölni érsek 1963. nov.
8-i felszólalása („történelmi matiné”), amikor is a Szent Officium reformját sürgette,
és Ottaviani bíboros, az akkori prefektus heves tiltakozását váltotta ki. (Carnets
II, 15) Hans Küng Önéletrajzában részletesebben mondja el az esetet. Megjegyzi, hogy
Frings felszólalását teológiai tanácsadója, Ratzinger sugallta, aki az ő kedves kollégája
volt. A bonni, münsteri, majd tübingeni professzor (Tübingenben kollégája is) haladó
nézeteiről elismerően nyilatkozott Hans Küng, aki későbbi kemény kritikusa lett. Küng
idézte Ratzinger 1969-es „inkvizíciókritikáját” (Das Neue Volk Gottes, 302-321),
amelyet ő maga is megfogalmazhatott volna. De hozzáfűzte: egyesek szerint Ratzinger
bíboros, amikor a Hittani Kongregáció (a volt Szent Officium) prefektusa lett, elárulta
Frings bíboros örökségét.
Ratzinger bíboros önéletrajzában két kitérőt tesz
a zsinati teológiai vitákról (Életutam 127-136). Az egyik a liturgia reformjával
kapcsolatos, a másik a „kinyilatkoztatás forrásairól” szóló dokumentum előterjesztésekor
keletkezett drámai összeütközés. Ezzel a szöveggel az egész modern bibliaértelmezés,
nevezetesen a történelmi-kritikai módszer vita tárgya lett. Ratzinger már itt fenntartásokkal
élt a történelmi-kritikai módszer túlzásaival szemben, és ugyanezt tette a pápaként
kiadott A Názáreti Jézus c. monográfiájában.
Miután 1981-ben Joseph
Ratzinger a Hittani Kongregáció prefektusa lett, a II. János Pál alatti teológus-kontesztálások
idején a vádak özönét zúdították rá: „főinkvizítor”, „páncélbíboros”, „restaurátor”:
vagyis a zsinati megújulást fékezi, a zsinat előtti állapotokat akarja visszaállítani.
És ezeket a jelzőket megismételték, amikor 2005-ben pápává választották. Talán a leghevesebb
kontesztálás volt 1989-ben az ún. „Kölni Nyilatkozat”, amelyet 163 nyugat-német, svájci,
osztrák és holland teológus írt alá, akik – Hans Küng vonalában – a római teológiát,
a Hittani Kongregáció gyakorlatát és a Római Kúria döntéseit bírálták. A kontesztálás
továbbgyűrűzött: francia és francia nyelvű belga és svájci teológusok (157-en) tiltakozó
levelet intéztek Ratzinger bíboroshoz. Mindezeket átéltem, ismertettem a nyolcvanas
években, mint a Vatikáni Rádió munkatársa.
Tény az, hogy Joseph Ratzinger álláspontjában
változás történt a szélsőséges kontesztálások, a progresszívek zsinatértelmezései
hatására. Egyébként ilyen változást figyelhettünk meg pl. Henri de Lubac vagy Hans
Urs von Bathasar megnyilatkozásaiban is, akik pedig nem tartoztak a konzervatív teológusokhoz.
(Balthasar könyvet írt a „Róma-ellenes komplexusról.”) De itt adjuk át a szót
Ratzinger bíborosnak, aki 1996-ban, a Peter Seewaldnak adott interjúban (A föld
sója, 59-62) elmondta: szerinte – és sokak szerint - a zsinati várakozások nem
teljesültek. „Manapság elsősorban a ’progresszív’ emberek beszélnek az ’Egyház teléről’.
Tagadhatatlan, nem jött el a kereszténység új órája, hanem sok elpártolás következett
be – a néhány jó kezdeményezés mellett. Miért történt ez?
Két indokot próbálok
megadni: az első, hogy kétségtelenül túl sokat vártunk. Az Egyházat nem tudjuk mi
magunk előállítani. Szolgálhatjuk, de virulása vagy hanyatlása nem egyedül a mi tevékenységektől
függ. (…) A másik indok, hogy jelentős különbség támadt aközött, amit a zsinati atyák
akartak, s aközött, ami a nyilvánossághoz eljutott és a közvéleményt formálta. Az
atyák ’aggiornálni’/korszerűsítteni/ akarták a hitet – s épp ezáltal
teljes súlyával akarták átadni. Ehelyett egyre inkább kialakult az a kép, hogy a reform
abban áll, hogy megszabadulunk a terheinktől; megkönnyebbülünk, úgyhogy a tulajdonképpeni
reform már nem a hit radikális vállalásában, hanem bizonyos fölhigításában áll. (…)
Való igaz, hogy a zsinatnak kétféle értelmezése van. Egyre világosabb azonban, hogy
a zsinat szövegei teljes egészükben a hit folytonosságát képviselik.” A Hittani Kongregáció
prefektusa ezután óvott a szélsőségektől. A volt haladó tübingeni professzor (vö.
Bevezetés a kereszténységbe, 1968) később szembeszállt a visszaélésekkel, azokkal,
akik a zsinati reformokra hivatkozva visszaéltek az Egyházzal és a hittel.
A
Hittani Kongregáció prefektusa Seewaldnak kijelentette (i. m. 62):
„Alapeszmém,
főleg a zsinaton, mindig az volt, hogy a hit lényegi magvát kiszabadítsuk a rárakódott
héjak alól, s erőt és mozgást adjunk e magnak. Ez az impulzus életem nagy állandója.
Természetesen a hivatal a dolgoknak olyan hangsúlyt ad, ami egy professzor esetében
nincsen. Számomra azonban fontos, hogy ettől az állandótól, amely gyermekkorom óta
meghatározta életemet, soha nem tértem el, s hogy életem ezen alapirányához hűséges
maradtam.”