„Az Úr szőlőjének egyszerű munkása” - visszapillantás XVI. Benedek péteri szolgálatára
- P. Szabó Ferenc SJ jegyzete
2013. február 28-án
este 8 órakor véget ért XVI. Benedek pápasága és megkezdődött a „Sede vacante” időszaka,
azaz megüresedett Péter széke. „Egyszerű zarándok vagyok”- ezekkel a szavakkal fordult
pápasága utolsó óráiban XVI. Benedek a Castel Gandolfo-i hívekhez, akik ezrével töltötték
meg a pápai rezidencia előtti teret.
Az internetes közvetítés révén végigkísértem
XVI. Benedek pápa búcsúzását a bíborosoktól, majd délután elindulását a Damazusz-udvarból
a vatikáni kertekbe a helikopter-állomásra, és onnan a helikopter röptét Castel Gandolfóba.
Közben visszaemlékeztem arra, hogy 1978-ban megéltem két pápa halálát és két
konklávét: kétszer láttam megjelenni a Szent Péter bazilika erkélyén az új pápa megjelenését
és hallottam a diakónus bíboros bejelentését: HABEMUS PAPAM… Most - Istennek hála
- nem halt meg a pápa, mégis üres, lezárt vatikáni lakosztálya. Az „emeritus”, kiérdemesült
vagy nyugalmazott Ratzinger pápa Castel Gandolfóban imádkozik, hogy a Szentlélek világososítsa
meg az utódát megválasztó bíborosokat: olyan személyre adják le szavazatukat, aki
Isten szándékai szerint tudja kormányozni ezekben a válságos időkben Péter hajóját.
A Vatikánból Castel Gandolfóba repülő helikopter útját nézve visszaemlékeztem
Josepg Ratzinger nyolcéves péteri szolgálatára is, amelyet már Budapestről követtem,
de nyaranként azért, a Vatikáni Rádiónál helyettesítve, közelebbről is figyeltem a
világegyház központjának eseményeit.
2005. április 19-én estefelé fehér füst
szállt fel a Szixtusz–kápolna kéményéből. „Annuntio vobis gaudium magnum! Habemus
papam!” – hangzott fel a bazilika erkélyéről Medina Estévez bíboros örömhírt közlő
hangja, majd a Szent Péter-téren várakozó népsereg meglepetésére közölte a megválasztott
pápa nevét: „…Josephum Cardinalem Ratzinger.” Az 1927-ben született neves teológus,
akit 1981-ben II. János Pál a Hittani Kongregáció élére állított, szerepelt ugyan
a „papabilisek” között, de voltak nála népszerűbbeknek tűnő jelöltek is, pl. a jezsuita
biblikus, Milánó érseke, Carlo Maria Martini.
A nemzetközi sajtó egy része
különböző címekkel illette a német pápát: „páncélos kardinális”, „nagy inkvizítor”,
- utalva arra, hogy a Hittani Kongregációt, amelynek II. János Pál alatt két évtizedig
prefektusa volt, hajdan római Inkvizíciónak, majd Szent Offíciumnak hívták…
Mások,
akik ismerték a teológus pályafutását, illetve közelebbről kapcsolatba kerültek vele,
szelíd, kedves, nagy műveltségű főpapnak mutatták be, aki II. János Pál közeli munkatársa
volt, és így megismerhette a római Kúriában a világegyház problémáit. 948 éve nem
volt német származású pápa. Joseph Ratzinger megválasztásakor már 78 éves volt, tehát
túljutott a nyugdíjas korhatáron, de Wojtyla pápa nem mentette fel hivatalából. Karol
Wojtyla bíboros húsz évvel fiatalabb, 58 éves volt, amikor pápa lett. XXIII. János
viszont 77, csak egy évvel fiatalabb Ratzingernél, és milyen történelmi változásokat
hozott az egyház történelmében a II. Vatikáni Zsinattal!
A német pápa a Szent
Péter-bazilika erkélyéről barátságos mosollyal kijelentette a világnak:
„Én
az Úr szőlőjének egyszerű munkása vagyok.” Szolgálatnak tekintette pápai tisztét.
A II. Vatikáni Zsinat programjának megvalósítását, benne az ökumenikus párbeszédet
és a világvallásokkal folytatott dialógust fő célkitűzésének tartotta. Igyekezett
egyensúlyozni a két szélsőséges, a tradicionalista (hagyományőrző) és a progresszista
(haladó) irány között, ahogy Messori olasz újságírónak egy beszélgetésben kifejtette.
Azoknak, akik a mai ideológiák és eszmeáramlatok „inkvizítorát” látták benne, a szerintük
negatív és pesszimista bíboros prefektust, aki harcban áll a „relativizmus diktatúrájával”,
változtatniuk kellett volna nézőpontjukon, amikor Ratzinger pápa sorra közzétette
a katolikus hit és világnézet lényegét bemutató enciklikáit: a Szeretet-Istenről,
a keresztény reménységről és a globalizálódó világ válságát orvosolni kívánó „Caritas
in veritate” kezdetű, az egyház szociális tanítását aktualizáló körlevelét.
Azoknak,
akik pesszimizmussal gyanúsították, Ratzinger pápa Messorival ezt üzente: „A keresztény
ember tudja, hogy a történelem már meg van váltva, s ezért a végkifejlet pozitív.
Azt azonban nem tudjuk, hogy miféle viszontagságokon és nehézségeken keresztül jutunk
el a nagyszerű befejezéshez. (…) Az Úr ma még jobban, mint máskor, tudomásunkra hozza,
hogy egyedül Ő képes egyházát megmenteni. Tőlünk azt várja, hogy dolgozzunk erőink
teljes bevetésével, félelem nélkül, azok szerénységével, akik tudják, hogy akkor is
haszontalan szolgák maradnak, ha megtették minden dolgukat. (…) Olyan időszak ez,
amikor a türelmet várják el tőlünk, a szeretetnek hétköznapi formáját; olyan szeretetet,
amelyben a hit és a remény egyszerre vannak jelen.” (Beszélgetés a hitről Vittorio
Messorival, Vigília 1900, 11)
XVI. Benedek most február 27-én, az utolsó szerdai
általános kihallgatáson mondott megindító beszédében, mintegy pápasága mérlegét készítette
el. Idézzük:
„Csaknem nyolc évvel ezelőtt, április 19-én elfogadtam, hogy
magamra vállalom a péteri szolgálatot. Ez a szilárd bizonyosság továbbra is mindig
elkísért engem. Abban a pillanatban, amint azt már több ízben kifejtettem: a következő
szavak visszhangzottak szívemben: Uram, mit kívánsz tőlem? Nagy terhet helyezel a
vállamra, de ha Te kéred ezt tőlem, szavadra kivetem a hálókat, annak biztos tudatában,
hogy Te vezetsz majd engem. Az Úr valóban vezetett, mellettem állt, minden nap érezhettem
jelenlétét. Az egyház útjának olyan szakasza volt ez, amelyben voltak örömök és fények,
de nem könnyű pillanatok is. Úgy éreztem magam, mint Szent Péter az apostolokkal
a bárkában a Galileai-tavon:
Az Úr olyan sok napfényes és könnyű szellővel
kísért napot ajándékozott nekünk, amikor bőséges volt a halfogás; voltak olyan pillanatok
is, amelyekben a vizek háborogtak és ellenszél fújt, csakúgy, mint az egyház egész
történelmében és úgy tűnt, hogy az Úr alszik. De mindig tudtam, hogy abban a hajóban
jelen van az Úr és mindig tudtam, hogy az egyház hajója nem az enyém, nem a miénk,
hanem az övé és nem hagyja, hogy elmerüljön; Ő az, aki kormányozza a hajót, természetesen
az ő általa kiválasztott emberek révén is, mert ő akarta így. Ez a múltban is bizonyosság
volt és ma is az, amelyet semmi nem homályosíthat el. Ezért ma szívem telve van hálával
Isten iránt, mert soha nem vonta meg az egyház egészétől és tőlem sem vigaszát, világosságát,
szeretetét”.
A búcsúzó pápa hosszú, nagyon személyes beszéde végén ezeket intézte
a zarándokokhoz és az egész katolikus világhoz:
Kérjük Szűz Mária, Isten és
az Egyház Anyja közbenjárását, hogy mindannyiunkat és az egész egyházi közösséget
vezesse, Őrá bízzuk magunkat.
Kedves barátaim! Isten vezeti Egyházát, mindig
támogatja elsősorban a nehéz pillanatokban. Ne veszítsük el soha ezt a hittel teli
látásmódot, amely az egyetlen és igaz az egyház és a világ történetének hosszú útján.
Szívünkben legyen mindig jelen az az örömteli bizonyosság, hogy az Úr mellettünk van,
nem hagy el minket, közel van hozzánk, és szeretetével áraszt el bennünket! Köszönöm!