„Éreztem, hogy el kell ide jönnöm imádkozni és felébreszteni a lelkiismereteket” –
Ferenc pápa homíliája Lampedusa szigetén
Július 8-án, délelõtt 10 órakor kezdődött az „Aréna” sportpályán a pápai szentmise,
amelyen a Szentatya erőteljes szavakat intézett a világ közvéleményéhez, a gazdasági
és társadalmi élet felelőseihez, mindenki lelkiismeretéhez. A kehely, a pásztorbot,
az ambó azoknak a csónakoknak a fájából készült, amelyek a bevándorlókat a szigetre
hozták és, amelyek roncsai az Aréna sportpálya közelében hevernek. A szentmise liturgikus
színe a lila volt, a bűnbánat jelképeként.
„Bevándorlók a tengerben lelték
halálukat. A csónakok, amelyeknek a remény útjainak kellett volna lenniük, a halál
útjaivá váltak” – ez volt egy újságcikk címe.”
Néhány nappal ezelõtt jutott
tudomásomra ez a hír, amely sajnos olyan gyakran ismétlődik. A hír gondolata szüntelenül
visszatért, mint egy tövis a szívben, amely szenvedést okoz. Éreztem, hogy el kell
ide jönnöm, hogy imádkozzak, hogy éreztessem közelségemet, de azért is, hogy felébresszem
lelkiismereteinket, hogy az, ami megtörtént, ne ismétlődjön meg, kérem, hogy ne ismétlődjön
meg” – mondta nyomatékosan Ferenc pápa. Mindenekelőtt őszinte hálájának adott hangot
és tovább bátorította Lampedusa és Linosa szigetének lakóit, a társulatokat, az önkénteseket
és a biztonsági erőket, akik a múltban és most is figyelmet fordítanak azokra a személyekre,
akik valami jobbat keresve indulnak útnak.
„Kis valóság vagytok, de a szolidaritásról
mutattok példát! Köszönöm” – hangsúlyozta Ferenc pápa. Köszönetét fejezte ki Francesco
Montenegro érseknek segítségéért, munkájáért, lelkipásztori közelségéért. Üdvözölte
Giusy Nicolini polgármester assszonyt, neki is köszönetet mondva tevékenységéért,
majd a muzulmán bevándorlókhoz szólt, akik ma este kezdik el a Ramadán böjti hónapot.
A pápa, miközben azt kívánta, hogy a böjti hónap hozzon számos lelki gyümölcsöt, arról
biztosította a bevándorlókat: az egyház mellettük áll abban a törekvésükben, hogy
családjukkal együtt méltóbb életet élhessenek.
„Nektek pedig ezt mondom: “O’
scia’” – a pápa szicíliai tájszólásban köszöntötte a szigetlakókat, majd így folytatta
homíliáját:
„Isten Szavának fényében, amelyet az előbb hallottunk, ma reggel
szeretnék néhány szót figyelmetekbe ajánlani, hogy mindenekelőtt provokálják mindenki
lelkiismeretét, késztessenek elmélkedésre és arra, hogy konkrétan megváltoztassunk
bizonyos magatartásokat. „Ádám, hol vagy?” – ez az első kérdés, amelyet Isten az emberhez
intéz a bűnbeesés után. „Hol vagy, Ádám?” És Ádám egy eltévelyedett ember, aki elveszítette
helyét a teremtésben, mert azt hiszi, hogy hatalmassá válik, hogy minden felett uralkodhat,
hogy ő az Isten. Ekkor megbomlik az összhang, az ember téved és ez megismétlődik a
másikkal való kapcsolatában is, aki többé már nem testvérem, akit szeretni kell, hanem
egyszerűen csak egy másik ember, aki zavarja az életemet, a jólétemet.
Ekkor
Isten felteszi a másik kérdést: „Káin, hol van a te testvéred?” Az az álom, hogy hatalmasak,
hogy nagyok vagyunk, mint Isten, sőt, mi magunk Isten vagyunk, tévedések sorozatához
vezet, amely a halál láncolata, odáig vezet el, hogy kiontjuk testvérünk vérét! Istennek
ez a két kérdése ma is felhangzik, teljes erejével! Sokan közülünk irányt veszítettek,
közöttük én is. Nem fordítunk többé figyelmet a világra, amelyben élünk, nem gondozzuk,
nem ápoljuk azt, amit Isten mindenki számára teremtett és arra sem vagyunk már képesek,
hogy egymásra vigyázzunk. És amikor ez az iránytvesztettség világméreteket ölt, akkor
olyan tragédiák következnek be, mint amely szemünk elõtt zajlott le” – mutatott rá
homíliájában Ferenc pápa.
Majd így folytatta: „Hol van a te testvéred?” Testvéred
kiontott vére kiált hozzám a földről – mondja Isten. Ez nem másokhoz intézett kérdés,
hanem hozzám, hozzád, mindnyájunkhoz intézett kérdés. Ezek a fivéreink és nővéreink
arra törekedtek, hogy kijussanak egy nehéz helyzetből és egy kis nyugalmat, békességet
találjanak; egy jobb helyet kerestek maguknak és családjuknak, de a halállal találkoztak.
Hányszor megtörténik, hogy nem találnak megértésre, nem találnak befogadásra, nem
találnak szolidaritásra! És hangjuk felszáll Istenig!” – mondta a pápa, ismételten
köszönetét fejezve ki Lampedusa lakóinak szolidaritásukért. Elmondta: „Beszéltem az
előbb egy ilyen testvérünkkel. Mielőtt ide érkezett volna, emberkereskedők kezébe
került, akik kihasználják mások szegénységét; ezek számára mások szegénysége nyereség
forrása. Mennyit szenvedtek! És néhánynak nem sikerült, hogy partra szálljon! – utalt
a pápa a vízbe fulladt menekültekre.
„Hol van a te testvéred?” Ki a felelős
ezért a véráldozatért? A spanyol irodalomban Lope de Vega egyik drámájában Fuente
Ovejuna város lakói megölik a zsarnok kormányzót, úgy, hogy ne derüljön ki, ki volt
a gyilkos. Amikor a király bírája megkérdezi, hogy ki ölte meg a kormányzót, mindenki
így válaszol: „Fuente Ovejuna”. Mindenki és senki! Ma is erőteljesen ránk szegeződik
a kérdés: ki a felelős fivéreink és nővéreink véréért? Senki! Mindnyájan így válaszolunk:
nem én vagyok a felelős, nekem semmi közöm hozzá, talán a többiek, biztos, hogy én
nem. Ma a világon senki sem érzi magát felelősnek ezért; elveszítettük a testvéri
felelősség érzését; beleestünk a pap, az oltárszolga álszent magatartásába, akiről
Jézus szól az Irgalmas Szamaritánus példabeszédében: ránézünk az út szélén fekvő félholt
testvérünkre, talán azt gondoljuk, hogy „szegény ember”, és tovább folytatjuk utunkat.
Nem a mi feladatunk; és ezzel megnyugtatjuk magunkat, minden rendben van. A jólét
kultúrája, amely arra késztet, hogy csak saját magunkra gondoljunk, érzéketlenné tesz
mások kiáltásával szemben. Mintha szappanbuborékokban élnénk, amelyek szépek, de egyenlőek
a semmivel, a mulandó, az ideiglenes dolgok illúziói, amelyek a másik iránti közönyhöz,
sőt a közöny globalizálásához vezetnek. Ebben a globalizált világban beleestünk a
közöny globalizációjába! Hozzászoktunk a másik szenvedéséhez, nem ránk tartozik, nem
érdekel bennünket, nem a mi ügyünk!”
Visszatér Manzoni „Névtelen” alakja. A
közöny globalizációja mindnyájunkat „névtelenné” tesz, név és arc nélküli felelősöké.
„Ádám, hol vagy?” „Hol van a te testvéred?” – Isten ezt a két kérdést teszi fel az
emberiség történelmének kezdetén és ma is korunk minden emberéhez szól, hozzánk is
– mondta a pápa, majd így folytatta: „Szeretném, ha feltennénk egy harmadik kérdést
is: ki az közülünk, aki sírt ezek és ezekhez hasonló tények miatt? Ki sírt ezeknek
a fivéreknek és nővéreknek a haláláért? Ki sírt azokért a személyekért, akik a csónakon
voltak? A fiatal anyukákért, akik magukkal hozták gyermekeiket? Ezekért a férfiakért,
akik szerettek volna valamit, hogy eltarthassák családjukat? Olyan társadalom vagyunk,
amely elfelejtette a sírás tapasztalatát, az „együttszenvedést”: a közöny globalizálása
megfosztott bennünket a sírás képességétől! Az evangéliumban (Mt 2,13-18) hallottuk
a kiáltást, a sírást, a nagy panaszkodást: Ráchel siratja fiait,... mert nincsenek
többé”. Heródes mindenkit megöletett, hogy megvédje saját jólétét, saját szappanbuborékját.
És ez továbbra megismétlődik. Kérjük az Urat, hogy törölje ki mindazt, ami Heródesből
szívünkben maradt; kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy sírjunk közönyünk miatt, sírjunk
a világban, a bennünk jelen lévő kegyetlenség miatt, azoknak a kegyetlensége miatt,
akik névtelenül olyan társadalmi-gazdasági döntéseket hoznak, amelyek hasonló drámákhoz
vezetnek. „Ki sírt?”, „ki sírt ma a világon?” – tette fel a kérdét Ferenc pápa.
Végül
így imádkozott:
„Uram, ebben a liturgiában, amely a bűnbánat liturgiája, bocsánatot
kérünk, hogy közömbösek voltunk annyi fivérünkkel és nővérünkkel szemben. Bocsánatot
kérünk tőled Atyánk azokért, akik kényelmesen bezárkóztak saját jólétükbe, amely a
szív érzéstelenítéséhez vezet, bocsánatot kérünk tőled mindazokért, akik döntéseikkel
világméretekben olyan helyzeteket teremtettek, amelyek ezekhez a drámákhoz vezetnek.
Bocsáss meg Urunk! Urunk, halljuk ma is kérdéseidet: „Ádám, hol vagy?” „Hol van a
te tesvéred vére?”
A pápa homíliája végén ismételten köszönetét fejezte ki
Lampedusa lakóinak azért, mert példát adtak és továbbra is adnak a szeretetről, a
karitatív tevekenységről, a befogadásról.
„A püspök azt mondta, hogy Lampedusa
egy világítótorony: ez a példa legyen világítótorony az egész világban, hogy másoknak
is legyen bátorságuk befogadni azokat, akik egy jobb életet keresnek. Köszönöm tanúságtételeteket
és szeretném megköszönni gyöngédségeteket, amelyet éreztem Stefano plébános atya személyében
is. Elmesélte nekem a hajón, hogy helyettesével együtt mi mindent tesznek. Köszönöm
nektek és Stefano atyának. Az Úr legyen veletek. Legyen áldott az Úr neve. Segítségünk
az Úr nevében van” – mondta a pápa, majd áldását adta a hívőseregre.