A szűk kapu – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 21. vasárnapra
A vasárnapi evangéliumi
szakaszban Jézus erre a súlyos, ma is, mindig időszerű kérdésre válaszol: „Uram, kevesen
vannak, akik üdvözülnek?” A Mester válasza félelmetes: a szűk kapuról beszél, amelyen
át kevesen jutnak be az Isten országába, és felidézi az utolsó ítéletet, ahol a gonoszokra
fogcsikorgató szenvedés vár. Jézus másutt is beszél az ítéltről, a juhok és kosok
szétválasztásáról, a konkoly kirostálásáról. Mert jóllehet Ő most nem ítélni jött,
hanem megbocsátani, az Atya irgalmas szeretetének megtestesülése, közvetítője, a világ
végén nem marad el az ítélet, a szétválasztás, kirostálás, ha valaki végleg megkeményíti
szívét Isten irgalmas szeretetével szemben.
Az üdvözülés kérdése sokat foglalkoztatta
az egyház tanítóit, teológusait az első századoktól kezdve. Gondoljunk Szent Ágostonra
és ellenfeleire, a hitújítókra vagy az ágostoni szigorúságot követő janzenistákra.
Szent Ágoston egy időben tévedett, amikor massa damnata-ról, az elkárhozottak tömegéről
beszélt a „szűk kaput” értelmezve. Az anyaszentegyház ma azt tanítja, hogy igenis
lehetséges a kárhozat, ha valaki a végsőkig lázad Isten ellen, és nem fogadja be Isten
irgalmas szeretetét.
Az illető önmagát ítéli kárhozatra, ha nem bízza magát
hittel és bizalommal az üdvözítő Jézusra, ha elvágja magát az élő Istentől és az üdvözültek
szeretetétől. De az egyház megtiltja, hogy bárkiről, konkrét személyről azt állítsuk,
hogy elkárhozott. Több mai rangadó teológussal állíthatjuk: Mivel Isten mindenkit
üdvözíteni akar, és mivel Krisztus mindenkiért meghalt, remélhetjük: rövidebb-hosszabb
fájdalmas tisztulás után mindenki, a legnagyobb bűnös is eljuthat az üdvösségre.
A
tudós jezsuita, Teilhard de Chardin híres lelkiségi könyve, Az Isteni miliő (Benne
élünk) végén a kárhozatról elmélkedve így fohászkodik: „Istenem, Te mondtad, hogy
higgyek a Pokolban. De ugyancsak Te tiltottad meg nekem azt, hogy teljes bizonyossággal
akárcsak egyetlen emberről is azt gondoljam, hogy elkárhozott. Ezért most nem akarom
a kárhozottakat nézni, nem is próbálom valahogy megtudni, van-e egy is ilyen. De szavad
alapján elfogadva a pokol létezését, mint a világegyetem egyik szerkezeti elemét,
imádkozom, elmélkedem, amíg csak ebben a félelmetes valóságban számomra erősítő, sőt
boldogító kiegészítés nem mutatkozik azokhoz a szempontokhoz, amelyeket Te tártál
fel nekem, hogy meglássam mindenütt való Jelenlétedet. (…)
Érzem, hogy a Pokolban
mégis valami nagy és új dolog történik: egy hangot, súlyosságot, élt és mélységet
ad az Isteni Miliőnek. Jézus, rettenetesen szép és magadnak lekötő Mester, bezárva
szememet a fölött, amit emberi gyöngeségem még nem képes megérteni – s tehát elviselni
sem – vagyis most nem kutatva, hogy valóban vannak elkárhozottak, - legalább a világról
alkotott állandó és gyakori látásomba akarom iktatni az ítélet mindig fenyegető súlyosságát;
- nem éppen azért, hogy féljek, hanem hogy mind szenvedélyesebben tiéd legyek.”