Az egyház, amelyet Isten tesz szentté, nem utasítja el a bűnösöket, vagyis egyikünket
sem
Október 2-án, szerdán
délelőtt, az általános kihallgatáson Ferenc pápa folytatta katekézisét a Hitvallásról.
Ez alkalommal az egyház szentségéhez fűzte gondolatait.
Az egyház szent mivolta
jelen van az első keresztények tudatában már a kezdetektől fogva. A keresztények egyszerűen
csak „szenteknek” nevezték magukat, (vö. ApCsel 9,13.32.41; Rm 8,27; 1 Kor 6,1), mivel
bizonyosak voltak abban, hogy Isten, a Szentlélek cselekedete szenteli meg az egyházat.
A Szentatya feltette a kérdést: Milyen értelemben mondhatjuk, hogy az egyház
szent, ha látjuk, hogy a történelmi egyház, az évszázadok során számos nehézséggel,
problémával nézett szembe, sötét pillanatokat élt át? Hogyan lehet szent egy egyház,
amely emberekből, bűnösökből áll?
Ferenc pápa három pontban válaszolt a kérdésre:
1. Idézett Szent Pál Efezusiakhoz írt leveléből: „Krisztus szerette az egyházat,
és föláldozta magát érte, hogy…. megszentelje” (5,25-26). Krisztus szerette az egyházat
és önmagát adta értünk a kereszten. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az egyház szent,
mert Istentől származik, aki szent, aki hűséges egyházához és nem hagyja, hogy a halál
és a gonosz hatalmában tartsa. Szent, mert Jézus Krisztus, Isten Szentje felbonthatatlan
kapcsolattal egyesül vele; szent, mert a Szentlélek vezeti, aki megtisztít, átalakít
és megújít. Nem a mi érdemeink teszik szentté, hanem Isten. Az egyház szent mivolta
a Szentléleknek és ajándékainak a gyümölcse.
2. A pápa így folytatta katekézisét:
„azt mondhatnátok, hogy az egyházat bűnösök alkotják, ezt minden nap látjuk”. Ez igaz:
bűnösök egyháza vagyunk; mi, bűnösök arra kaptunk meghívást, hogy hagyjuk magunkat
átalakítani, megújítani, megszentelni Isten által. A történelem során néhányak részéről
felmerült a kísértés, és azt állították, hogy az egyház csak a tisztáké, azoké, akik
teljes mértékben következetesen élnek, a többieket el kell távolítani.
Nem!
– hangzott Ferenc pápa ellenvetése. Az egyház, amely szent, nem utasítja vissza a
bűnösöket; éppen ellenkezőleg, befogadja őket, nyitva áll a legtávolabbi személyek
előtt is, mindenkit hív, hogy hagyja magát átölelni az Atya irgalmassága, gyöngédsége,
megbocsátása által. Az Atya mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy találkozzon
vele, hogy az életszentség felé haladjon. „De Atyám – folytatta képzeletbeli beszélgetését
a pápa – én bűnös vagyok, súlyos bűnöket követtem el, hogyan érezhetem magam az egyház
részének?” – Kedves fivérem, kedves nővérem, éppen ezt akarja az Úr, hogy te ezt mondd
neki: „Uram, itt vagyok bűneimmel együtt. Bocsáss meg nekem, segíts, hogy előre haladjak,
alakítsd át a szívemet!”
Nem egy kegyetlen ítélőbíró az az Isten, akivel az
egyházban találkozunk, hanem az evangéliumi példabeszéd Atyja. Lehetsz olyan, mint
a fiú, aki elhagyta az atyai házat és megérintette az Istentől való távolság legmélyebb
pontját. Amikor van elég erőd ahhoz, hogy elhatározd: haza akarok menni, nyitott kapukra
találsz. Isten eléd jön, mert mindig vár rád, átölel, megcsókol és ünnepel téged.
Az Úr azt akarja, hogy olyan egyházat alkossunk, amelyik kitárt karokkal mindenkit
befogad, amelyik nem kevesek, hanem mindenki otthona, ahol szeretete mindenkit megújíthat,
átalakíthat, megszentelhet: a legerősebbeket és a leggyengébbeket, a bűnösöket, a
közömböseket, azokat, akik elbátortalanodtak és elveszettnek érzik magukat. Az egyház
mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy végighaladjon az életszentség útján, amely
a keresztény útja: lehetővé teszi, hogy találkozzunk Jézus Krisztussal a szentségekben,
különösen a gyónás és az áldozás szentségeiben; közli velünk Isten Szavát, arra buzdít,
hogy karitatív cselekedetekkel, Isten mindenki iránti szeretetében éljünk.
Tegyük
fel magunknak a kérdést: hagyjuk-e megszentelni magunkat? Olyan egyház vagyunk, amelyik
tárt karokkal befogadja a bűnösöket, amelyik bátorságot, reményt ad, vagy egy önmagába
zárkózó egyház vagyunk? Olyan egyház vagyunk, amelyben megéljük Isten szeretetét,
amelyben figyelemmel vagyunk egymás iránt, amelyben imádkozunk egymásért?
3.
A pápa végül feltette a kérdést: mit tehetek én, aki gyengének, törékenynek, bűnösnek
érzem magam? Isten azt mondja neked: ne félj az életszentségtől, ne félj attól, hogy
magasra állítsd a mércét, hagyd, hogy Isten szeressen és megtisztítson, ne félj attól,
hogy a Szentlélek vezessen téged. Hagyjuk, hogy Isten szent mivolta áthasson bennünket.
Minden keresztény meghívást kapott az életszentségre (vö. Lumen gentium, 39-42).
Az
életszentség nem azt jelenti, hogy rendkívüli dolgokat kell végrehajtanunk, hanem
azt, hogy hagyjuk Istent működni magunkban. Gyengeségünk találkozása kegyelmének erejével,
az, hogy bízunk cselekedetében, amely lehetővé teszi, hogy szeretetben éljünk, hogy
mindent örömmel és alázattal csináljunk Isten dicsőségére, embertársainkat szolgálva.
A
Szentatya végül idézte Léon Bloy francia író híres mondatát, aki élete utolsó pillanataiban
így szólt: „Csak egy szomorúság van, ha az ember nem szent”. Ne veszítsük el az életszentségbe
vetett reményt, mindnyájan haladjunk végig ezen az úton. Szentek akarunk lenni? Mindnyájan?
Éljük meg örömmel hitünket, hagyjuk, hogy az Úr szeressen bennünket, imádkozzunk Istenhez
ezért az ajándékért magunk és a többiek számára – mondta szerda délelőtti katekézisében
Ferenc pápa.