2013-10-02 15:16:25

Az egyház, amelyet Isten tesz szentté, nem utasítja el a bűnösöket, vagyis egyikünket sem


RealAudioMP3 Október 2-án, szerdán délelőtt, az általános kihallgatáson Ferenc pápa folytatta katekézisét a Hitvallásról. Ez alkalommal az egyház szentségéhez fűzte gondolatait.

Az egyház szent mivolta jelen van az első keresztények tudatában már a kezdetektől fogva. A keresztények egyszerűen csak „szenteknek” nevezték magukat, (vö. ApCsel 9,13.32.41; Rm 8,27; 1 Kor 6,1), mivel bizonyosak voltak abban, hogy Isten, a Szentlélek cselekedete szenteli meg az egyházat.

A Szentatya feltette a kérdést: Milyen értelemben mondhatjuk, hogy az egyház szent, ha látjuk, hogy a történelmi egyház, az évszázadok során számos nehézséggel, problémával nézett szembe, sötét pillanatokat élt át? Hogyan lehet szent egy egyház, amely emberekből, bűnösökből áll?

Ferenc pápa három pontban válaszolt a kérdésre:

1. Idézett Szent Pál Efezusiakhoz írt leveléből: „Krisztus szerette az egyházat, és föláldozta magát érte, hogy…. megszentelje” (5,25-26). Krisztus szerette az egyházat és önmagát adta értünk a kereszten. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az egyház szent, mert Istentől származik, aki szent, aki hűséges egyházához és nem hagyja, hogy a halál és a gonosz hatalmában tartsa. Szent, mert Jézus Krisztus, Isten Szentje felbonthatatlan kapcsolattal egyesül vele; szent, mert a Szentlélek vezeti, aki megtisztít, átalakít és megújít. Nem a mi érdemeink teszik szentté, hanem Isten. Az egyház szent mivolta a Szentléleknek és ajándékainak a gyümölcse.

2. A pápa így folytatta katekézisét: „azt mondhatnátok, hogy az egyházat bűnösök alkotják, ezt minden nap látjuk”. Ez igaz: bűnösök egyháza vagyunk; mi, bűnösök arra kaptunk meghívást, hogy hagyjuk magunkat átalakítani, megújítani, megszentelni Isten által. A történelem során néhányak részéről felmerült a kísértés, és azt állították, hogy az egyház csak a tisztáké, azoké, akik teljes mértékben következetesen élnek, a többieket el kell távolítani.

Nem! – hangzott Ferenc pápa ellenvetése. Az egyház, amely szent, nem utasítja vissza a bűnösöket; éppen ellenkezőleg, befogadja őket, nyitva áll a legtávolabbi személyek előtt is, mindenkit hív, hogy hagyja magát átölelni az Atya irgalmassága, gyöngédsége, megbocsátása által. Az Atya mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy találkozzon vele, hogy az életszentség felé haladjon. „De Atyám – folytatta képzeletbeli beszélgetését a pápa – én bűnös vagyok, súlyos bűnöket követtem el, hogyan érezhetem magam az egyház részének?” – Kedves fivérem, kedves nővérem, éppen ezt akarja az Úr, hogy te ezt mondd neki: „Uram, itt vagyok bűneimmel együtt. Bocsáss meg nekem, segíts, hogy előre haladjak, alakítsd át a szívemet!”

Nem egy kegyetlen ítélőbíró az az Isten, akivel az egyházban találkozunk, hanem az evangéliumi példabeszéd Atyja. Lehetsz olyan, mint a fiú, aki elhagyta az atyai házat és megérintette az Istentől való távolság legmélyebb pontját. Amikor van elég erőd ahhoz, hogy elhatározd: haza akarok menni, nyitott kapukra találsz. Isten eléd jön, mert mindig vár rád, átölel, megcsókol és ünnepel téged.

Az Úr azt akarja, hogy olyan egyházat alkossunk, amelyik kitárt karokkal mindenkit befogad, amelyik nem kevesek, hanem mindenki otthona, ahol szeretete mindenkit megújíthat, átalakíthat, megszentelhet: a legerősebbeket és a leggyengébbeket, a bűnösöket, a közömböseket, azokat, akik elbátortalanodtak és elveszettnek érzik magukat. Az egyház mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy végighaladjon az életszentség útján, amely a keresztény útja: lehetővé teszi, hogy találkozzunk Jézus Krisztussal a szentségekben, különösen a gyónás és az áldozás szentségeiben; közli velünk Isten Szavát, arra buzdít, hogy karitatív cselekedetekkel, Isten mindenki iránti szeretetében éljünk.

Tegyük fel magunknak a kérdést: hagyjuk-e megszentelni magunkat? Olyan egyház vagyunk, amelyik tárt karokkal befogadja a bűnösöket, amelyik bátorságot, reményt ad, vagy egy önmagába zárkózó egyház vagyunk? Olyan egyház vagyunk, amelyben megéljük Isten szeretetét, amelyben figyelemmel vagyunk egymás iránt, amelyben imádkozunk egymásért?

3. A pápa végül feltette a kérdést: mit tehetek én, aki gyengének, törékenynek, bűnösnek érzem magam? Isten azt mondja neked: ne félj az életszentségtől, ne félj attól, hogy magasra állítsd a mércét, hagyd, hogy Isten szeressen és megtisztítson, ne félj attól, hogy a Szentlélek vezessen téged. Hagyjuk, hogy Isten szent mivolta áthasson bennünket. Minden keresztény meghívást kapott az életszentségre (vö. Lumen gentium, 39-42).

Az életszentség nem azt jelenti, hogy rendkívüli dolgokat kell végrehajtanunk, hanem azt, hogy hagyjuk Istent működni magunkban. Gyengeségünk találkozása kegyelmének erejével, az, hogy bízunk cselekedetében, amely lehetővé teszi, hogy szeretetben éljünk, hogy mindent örömmel és alázattal csináljunk Isten dicsőségére, embertársainkat szolgálva.

A Szentatya végül idézte Léon Bloy francia író híres mondatát, aki élete utolsó pillanataiban így szólt: „Csak egy szomorúság van, ha az ember nem szent”. Ne veszítsük el az életszentségbe vetett reményt, mindnyájan haladjunk végig ezen az úton. Szentek akarunk lenni? Mindnyájan? Éljük meg örömmel hitünket, hagyjuk, hogy az Úr szeressen bennünket, imádkozzunk Istenhez ezért az ajándékért magunk és a többiek számára – mondta szerda délelőtti katekézisében Ferenc pápa.

(vm)








All the contents on this site are copyrighted ©.