Ferenc pápa szentbeszéde Mindenszentek ünnepén Róma város történelmi Verano temetőjében

„Összegyűltünk itt ebben a temetőben a naplemente előtti órában, hogy elgondolkodjunk jövőnk felől és mindazokról, akik már elmentek, megelőztek minket az életben és már az Úrnál vannak.” A Szentatya ezekkel a szavakkal vezette be a napi szentmise olvasmányaihoz fűzött homíliáját.

A Jelenések könyvéből vett első olvasmányban az Isten színe előtt sorokozó szenteket látjuk. Az Úr, a szépség, a jóság, az igazság, a gyöngédség, a teljes szeretet: ez vár majd reánk is. Azok, akik megelőztek minket és az Úrban haltak meg már ott vannak. Ők azt hirdetik, hogy az Úr által üdvözültek, nem pedig a jócselekedetek által, amelyet pedig biztosan gyakoroltak. „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak” (Jel 7,10). Isten üdvözít és jóságos apaként megfogja kezünket és elvezet a Mennyországba, ahol azok vannak, akik előttünk jártak. A látomásban az egyik vén ezt kérdezi: „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek és honnan jöttek? (vö 13). A válasz így hangzik: „Ezek a nagy üldöztetésből jöttek és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében”. (vö 14).

A Mennyországba csak a Bárány vére által jutunk be. Krisztus vére tett bennünket igazzá és nyitotta ki az égbolt kapuit előttünk. Ha a mai napon azokra a testvéreinkre gondolunk, akik megelőztek bennünket az életben, ma pedig a Mennyországban vannak, akkor tudjuk, hogy ez azért van, mert Krisztus vére tisztára mosta ruhájukat. Ez a mi reménységünk is. Ha életünk során Krisztussal haladunk, akkor nem fogunk csalatkozni.

Mindenszentek ünnepének második olvasmánya, Szent János apostol első levele ezt az üzentet intézi a tanítványokhoz: „Nézzétek mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten fiainak hívnak és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismeri őt… Isten fiai vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Tudjuk azonban, hogy megjelenésekor hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van.” (1 Ján. 3,1-2). A mi reménységünk tehát az, hogy majd látjuk Istent és hasonlók leszünk hozzá.
A szentek seregének ünnepén és a halottak napja előtti napont szükségünk van erre a reményre. Az első keresztények az égbolt partjaira kivetett horgonyként ábrázolták a reménységet. Mi magunk is a horgony kötelébe kapaszkodunk. Milyen szép ez kép a reménységről. Szívünk horgonya ott van, ahol őseink, a szentek, Jézus és Isten van. Ez az igazi remény, amely nem csal meg bennünket, ez a két egymást követő nap a reménység napja.

A reménység olyan, mint a kovász, növeli a lelket. Életünk során számos nehéz pillanatot élünk át, de a reménység előre lendíti a lelket, amely így afelé tekint, ami majd mindenkire vár. Testvéreink és nővéreink már Isten színe előtt vannak és ha mi Jézus nyomában járunk Isten puszta kegyelméből egykor mi is ott leszünk. „Mindazt, akit ez a reménység tölti el megszenteli magát” (vö 3) – olvassuk Szent János első levelében. A reménység megtisztít és megkönnyít bennünket.

Ferenc pápa gondolatai végül életünk alkonya felé szálltak. Milyen lesz az én személyes naplementém? Reménységgel tekintek-e rá, tudom-e, hogy majd az Úr Jézus vár engem? Ez a keresztény gondolat békességgel tölt el bennünket. Ezen a napon, amely az öröm, a nyugalom és a béke napja gondoljunk az előttünk járókra és gondoljunk arra, ami vár ránk, arra, hogy milyen lesz saját életem alkonya. A szívünk miben horgonyozik? Ha még nem jó helyen lenne ez a horgony, változtassunk és arra a partra vessünk ki szívünk horgonyát, ahol a reménység van, amely nem csal meg, mert az Úr Jézusban soha nem fogunk csalódni.

(ik)