„Feltámadunk!” – P. Szabó Ferenc homíliája az évközi 32. vasárnapra
Az egyházi év vége felé
a liturgikus olvasmányok felidézik a világ végéről, az utolsó ítéletről, a feltámadott
életről szóló szentírási tanítást. E 32. évközi vasárnapon a páli levél és Lukács
evangéliuma is a feltámadás kérdésével foglalkozik.
Szent Pál írja a Tesszalonikieknek
küldött második levélben: „Urunk Jézus Krisztus maga, és Isten, a mi Atyánk, aki
szeretett minket, s kegyelmével örök vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk,
vigasztalja meg szíveteket, s erősítse meg szóban és tettben minden jóra.” A Szeretet-Isten
a kereszten meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban örök életre hívott meg bennünket,
ez a hit reménységünk alapja.
Hogy milyen lesz a feltámadott élet, erről faggatták
Jézust az előkelő, gazdag társadalmi osztályt képviselő szadduceusok, akik nem hittek
a túlvilági életben és a feltámadásban, ellentétben a farizeusokkal. A mózesi törvényre
hivatkozva furcsa példát, esetet hoznak elő a hét testvérről, akik sorra feleségül
veszik az előző testvér özvegyet. Vajon a feltámadáskor az asszony melyiknek lesz
a felesége. Jézus megmagyarázza, hogy az eljövendő életben már nem nősülnek és nem
mennek férjhez. A szellemvilágban a feltámadottaknak szellemi testük lesz, ahogy Szent
Pál is magyarázta a korintusiaknak. Persze, a századok során a keresztények körében
sok elképzelés született a túlvilági életről – gondoljunk Dante poklára, purgatóriumára
és mennyországára: - a költő a középkori hiedelmek szerint sok mitologikus elemet
is felvett Színjátékába.
Valójában nem szükséges képzelődnünk, bár sokszor
pótolni akarjuk azt a keveset, amit megtudhatunk a Szentírásból a feltámadottak életéről.
A feltámadt Krisztusról szóló evangéliumi tanúságok azért némi jelzést adhatnak: a
Feltámadott, aki megdicsőült, szellemivé változott testével átlépett az isteni világba,
amikor megjelenik az apostoloknak, hogy megerősítse őket hitükben, áthatol a zárt
ajtókon, csodát tesz, hogy az apostolok megtapinthassák, velük eszik, aztán eltűnik,
visszatér a másik létrendbe. Tehát csodálatos leereszkedésről van szó, mert a Feltámadott
már az isteni létrendben él az Atyánál, az üdvözültekkel. Feltámadása nem hasonlít
az életre keltett Lázáréhoz, aki újra meghalt. Istenünk az élők Istene, teremtő, aki
a megholtakat is újjáteremtheti. A világ végi utolsó ítélet után minden üdvözült szellemi
testben új teremtmény lesz, amikor új ég és új föld lesz, tehát a teremtett mindenség,
az üdvösség drámájának színhelye is megújul, hogy végül Isten legyen minden mindenekben.
(1Kor 15)
A mennyországban élni: Krisztussal élni. A Katolikus Katekizmus idézi
Szent Ambrust: „Mert az élet ez: Krisztussal lenni; ahol Krisztus van, ott az élet,
ott az Isten országa.” Krisztus halála és feltámadása által „kinyitotta” számunkra
a mennyországot. Az üdvözültek élete a Krisztus által bevégzett megváltás gyümölcseinek
teljes birtoklása. Az üdvözültek eggyé válnak a szeretetben Istennel, Krisztussal,
de megőrzik, sőt beteljesíthetik önazonosságukat. A szeretet-egység nem beolvaszt,
hanem differenciál, teljessé teszi a személyesedést. Ma még csak halványan sejthetjük,
hogy mi vár ránk a Szentháromsággal és az üdvözültekkel megélt szeretetközösségben.
A Szentírás is csak képekkel érzékelteti e boldogságot: az Atya háza, istenlátás,
boldog élet, menyegzős lakoma, teljes béke.