Készülődés az Úrjövetre – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése a 33. évközi vasárnapra
Az egyházi év vége
felé a liturgia a világ végére, az utolsó ítéletre emlékezteti a hívőket. Amikor bekövetkezik
az esemény, amelynek idejét egyedül az Atya ismeri, a megdicsőült Úr Krisztus eljön
hatalommal és dicsőséggel, hogy megítélje az embereket, hogy mint igazságos és irgalmas
Bíró szétválassza azokat, akik az irgalmasság testi és lelki cselekedeteivel, tehát
a felebaráti szeretet tetteivel felkészültek a találkozásra azoktól, akik önzőn csak
a saját hasznukat, élvezetüket keresték, és a világban pusztító gonoszság cinkosai
voltak, és a végsőkig visszautasították Istent és testvéreiket.
Az ószövetségi
Szentírásban a próféták állandóan hirdették Jahve napjának eljövetelét, az igazságos
Isten szigorú közbelépését a történelembe. E nap leírása félelmetes képekben, a pusztulás
részletezésével félelmet akart kelteni, és üdvös felszólítás volt a virrasztásra,
az előkészületre. Az Újszövetség is sokat átvett ezekből a jövendölésekből, az Ószövetség
apokaliptikus hagyományából. De Jézus Krisztus eljövetelével most már új értelmet
nyert a történelem.
Az Emberfia a feltámadással a mindenség ura lett, most
már a keresztények, a megdicsőült Jézust várják: Ő lesz ítélő bíránk, aki értünk,
a mi üdvösségünkért megtestesült, meghalt a kereszten és feltámadt, és mindenkit meghívott
az isteni életre. Mindenkinek felkínálja az üdvösséget, és igazában nem Ő ítéli el
a szeretetét a végsőkig visszautasítókat, hanem a megátalkodott ítéli el saját magát,
ha lázadón elszakad az élő Istentől és a szeretetközösségtől. Isten, aki szeretetből
teremtett, és egyszülött Fiát küldte el értünk, nem semmisíti meg ezeket a lázadókat,
továbbra is szereti őket, de tiszteletben tartja a nekünk adott szabadságot, amellyel
– sajnos – visszaélhetünk. Mindenestre: soha senki konkrét személyről nem tudhatjuk/mondhatjuk,
hogy a kárhozat fia lett.
Az Úrjövet (görögül: parúzia) várására fel kell készülniük
a hívőknek, imával, virrasztással, jócselekedetekkel, mert nem tudhatják, mikor jön
el a vég. Erre Jézus többször figyelmeztetett. (Ennek ellenére kezdetben az első keresztények
közelinek hitték az úrjövetet.) Bármennyire fontos is a történelem vége, amelyet az
Úr eljövetele koronáz meg, a hívő keresztényeknek abban a meggyőződésben kell élniük,
hogy Krisztus már a dicsőségben van, ugyanakkor Lelkével jelen van az Egyházban és
életünkben, ha megőrizzük a szeretet parancsát (Jn 13, 35), tehát az Úr napja már
jelen van számunkra. A hívők a világosság gyermekei, a húsvéti örömről – a megváltottságról
– tanúskodnak hitetlen környezetükben is.
Az Úr napját egy bizonyos értelemben
a vasárnapi Eucharisztia/szentmise is aktualizálja. A vasárnap Krisztus győzelmére
emlékeztet, amelyet feltámadásával aratott, amint ezt már a II. század elején megmagyarázták.
A szombat utáni napon ünnepelték az „úr napját”, megemlékezve egy történelmi eseményről,
az Úr feltámadásáról. Az Eucharisztia, Krisztus húsvétjának emlékezete=hathatós megjelenítése
hirdeti az Úr visszatérését, parúziáját: „Valahányszor e kenyeret eszitek, s e kehelyből
isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön”. (1Kor 11, 26).