November 19-e Árpád-házi
Szent Erzsébet liturgikus ünnepe. A szegényeket szerető hercegnő, egyike a legelső
harmad rendi ferenceseknek, 1207-ben született Sárospatakon, 1231. november 17-én
halt meg Marburgban (Németország). (Ezért a világegyházban november 17-én emlékeznek
meg róla).
1235. május 27-én IX. Gergely pápa avatta szentté. Marburgi sírjának
1539-ben bekövetkezett profanálása után ereklyéinek megmaradt részeit elvitték Bécsbe,
Brüsszelbe és a franciaországi Cambrai-be. Az Erzsébet-nővérek, a harmad rendi ferencesek,
az özvegyek, az árvák, a koldusok és a karitatív tevékenységek védőszentje.
II.
András magyar király és Merániai Gertrúd – aki Sziléziai Szent Hedvig nővére volt
– harmadik gyermeke. Az édesanyját kora gyermekkorában elvesztő Erzsébetet alig tizennégy
éves korában (1221-ben) Lajos herceggel, Thüringia jövendő uralkodójával jegyezték
el. Lajossal kötött házassága nagyon boldognak bizonyult. Három gyermeke született
tőle. Erzsébet, amikor csak tudta, elkísérte férjét útjaira, ha viszont otthon maradt,
mindig számíthatott férje hűségére távollétében.
Mesélik, hogy amikor
egyik hadjárat során a lovagok azt javasolták Lajosnak, hogy a feleségétől távol nyugodtan
engedje szabadjára testi vágyait, ahogy teszik ezt más uralkodók is, ezt válaszolta:
– „Ha azt akarják, uraim, hogy megtartsam Önöket kegyeimben, tartózkodjanak az ilyen
fajta kijelentésektől. Megesküdtem feleségemmel, és hű maradok hozzá.” A pár boldogsága
minden esetre nem tartott sokáig, mindössze hat évig, Lajos ugyanis elesett az egyik
keresztes hadjáratban. Halála után Erzsébet húsz évesen elhagyta Wartburg várát és
annak pompáját, és gyermekeivel együtt visszavonult a közeli Eisenachba. Később Marburgba
költözött, hogy életét teljesen gyermekeinek, az imádságnak, a vezeklésnek és az irgalmasság
cselekedeteinek szentelje. 1228-ban az elsők között tett ferences harmad rendi fogadalmat.
Részlet
Marburgi Konrádnak, Szent Erzsébet lelki vezetőjének leveléből:
Erzsébet egész
életében a szegények vigasztalója volt [...]. Az volt a szokása, hogy naponta kétszer,
reggel és este, minden betegét személyesen meglátogatta, és a legutálatosabb betegségben
szenvedőket saját maga ápolta: az egyiket megetette, a másikat lefektette. Voltak
olyanok, akiket saját vállán hordozott, és az emberséges szeretet sokféle jótettével
látta el őket. [...] A legnyomorultabbakat és a mindenkitől elhagyottakat maga szolgálta
ki saját asztalánál. Isten előtt állítom, hogy alig láttam még olyan asszonyt, aki
az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása mellett annyira kitűnt volna a szemlélődő
imában, mint Erzsébet. Több szerzetes és szerzetesnő gyakran látta, hogy amikor magányos
imádsága helyéről kijött, arca csodálatos fényben tündökölt, és a szemében, mint egy
napsugaras ragyogás fénylett.
* * *
Szent Erzsébet híre olyan nagy
volt, hogy életét az idő múlásával sok legenda vette körül. Jóllehet nem mindig felelnek
meg a történelmi valóságnak, mégis hitelesen tükrözik erényeit, amelyek hálás témának
bizonyulnak a művészek számára. Egyik ilyen kedvelt történet a rózsacsoda. Egy alkalommal,
amikor Lajos távollétében testvére, Henrik kormányozta a grófságot, Erzsébet elindult,
hogy szokásos módon meglátogassa szegényeit, akiknek kenyeret vitt. Szembe találkozott
sógorával, Henrikkel, aki föltartóztatta, mert látni akarta, mit visz. Erzsébetet
ugyanis irigyei már régóta vádolták túlzó bőkezűsége miatt. Erzsébet engedelmesen
átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban
illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára bocsátotta Erzsébetet.
Férje
mindig kiállt felesége mellett, sőt mi több történelmi valóság, hogy mindig támogatta
nagylelkűségét, védelmére kelt minden karitatív munkájában, és figyelmen kívül hagyott
minden olyan vádat, amellyel szemére vetették minden mértéket felülmúló bőkezűségét:
- „Hagyjátok békén – mondta –, amíg nem adja el váramat. Örülök neki, amit a szegényekkel
tesz.”
* * *
Szent Erzsébet példája arra tanít minket, hogy a hatalom
és a jólét birtoklása ellenére megőrizhetjük érzékenységünket a másik ember szükségletei
és kiszolgáltatottsága iránt. Ami még fontosabb, Szent Erzsébet sosem propagálta tevékenységét,
nem azért cselekedett, hogy pozitív képet alakítson ki a vezetésről, hanem hitéből
merítette az erőt, és abból a meggyőződésből, hogy „a szegényekben Krisztus iránt
tanúsított irgalmasság cselekedetei által leszünk befogadva az örök hajlékba” (Nazianzi
Szent Gergely). Kétség nem fér hozzá, hogy azok, akiket Erzsébet a legnagyobb éhínség
és járványok idején segített százak, ezrek voltak.
Halála előtt, amikor meggyóntattam,
megkérdeztem tőle, hogy mi történjék majd megmaradt holmijával és ágyával. Azt felelte,
hogy mindaz, amit még birtokolni látszott, már úgyis régen a szegények tulajdona volt.
Arra kért, hogy osszam szét közöttük mindenét, kivéve azt az egyetlen inget, amely
rajta volt. Azt akarta ugyanis, hogy abban temessék el. Ezután magához vette az Úr
testét. […] Végül nagy buzgósággal Istennek ajánlotta mindazokat, akik körülvették,
majd, mint aki édesen elalszik, kilehelte lelkét. (Részlet Marburgi Konrádnak, Szent
Erzsébet lelki vezetőjének leveléből).
Még maga Luther Márton is, aki köztudottan
elvetette a szentek kultuszát, a következőket mondta Szent Erzsébetről: „Valóban szent
volt.”
* * *
Szeretett magyar Fivéreim és Nővéreim, tekintsetek
mindannyian Árpád-házi Szent Erzsébetre! Fedezzétek fel benne a szeretet csodáját.
Legyetek rá büszkék, hogy ez a magyar földről érkezett Szent ismert egész Európában,
sőt az egész földkerekségen! Gondolatai meghaladták kortársai horizontját, okos szívvel
megérezte a szeretet egyesítő erejét és az egység mélységes igényét. (Boldog II. János
Pál)
Jó, hogy Szentatyánk lengyelként elmondta ezeket a gondolatait, mert
ha valakik, akkor a magyarok közel állnak a lengyelek szívéhez. És nemcsak azért,
mert a lengyelek egyedüli szomszédai voltak évszázadokon keresztül, akik sosem háborúztak
velük, hanem azért is, mert oly sok szentet (Kinga, Jolán, Hedvig), a pálos rendet
és egyik legkiemelkedőbb királyukat (Báthory István) adták a lengyel földnek, amelyet
mástól nem kaptak. Nem megfeledkezve a történelem későbbi századairól, Lengyelország
felosztásakor (1772-1918) Magyarország állandó támogatást jelentett az otthonukból
menekülésre kényszerült üldözötteknek. 1920-ban elképzelhetetlen lett volna az ún.
Visztulai-csoda, és szintén a testvéri szeretet megnyilvánulásaként tartják számon
a lengyelek, hogy a II. világháború idején 140.000 lengyel menekült talált új hazára
magyar földön.
Köszönetet mondva Istennek Szent Erzsébetért, hálát adunk az
Úrnak barátainkért is – a magyarokért.
___________________________
Istenünk,
te megadtad Árpád-házi Szent Erzsébetnek, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje.
Közbenjárására add, hogy mi is lankadatlan szeretettel segítsük embertársainkat minden
testi-lelki bajukban. A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és
uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.
(Visztulai
csoda: Hivatalos neve Varsói csata, amely 1920. augusztus 13-25. között zajlott le
a több évig húzódó lengyel-szovjet háború idején. A magyar fegyveres támogatás rendkívüli
volt, hiszen az első világháború lezárását követő kritikus időszakban Teleki Pál harmincezer
karabélyt, közel százmillió karabélytöltényt, több millió tüzérségi lőszert, néhány
millió pótalkatrészt, 440 tábori konyhát és 80 tábori kemencét küldött a szorult helyzetben
lévő Lengyel Hadseregnek, amely kivívta győzelmét).