P. Szabó Ferenc SJ: az új evangelizálásról - 1. rész
Európa új evangelizálásával
már két püspöki szinódus foglalkozott: először 1991-ben, II. János Pál szolgálata
alatt, másodszorra a II. Vatikáni zsinat 50. évfordulóján, 2012 őszén: ezt XVI. Benedek
pápa hirdette meg, de javaslatait már Ferenc pápa igyekszik megvalósítani, átvinni
a gyakorlatba. Tekintettel II. János Pál közelgő szentté avatására, P. Szabó két adásban
felidézi Wojtyla pápa elgondolását és megnyilatkozásait Európa új evangelizálásáról.
Most az első részt közvetítjük.
Az európai evangelizálással foglalkozó 1991-es
különleges püspöki szinódus, amelyet II. János Pál pápa mindjárt az 1989-es politikai
fordulat után Velehrádban, Európa védőszentjének sírjánál jelentett be, nem váratlanul
jelent meg, mint valamely sziklán nyílt virág. Wojtyła pápa egész szolgálata során
gyakran hangoztatta, hogy e földrész csakis keresztény gyökereinek felélesztésével
találhatja meg önazonosságát és olyannyira keresett egységét. Egyesek ugyan „compostelai
álom”-ról beszéltek II. János Pál elképzeléséről szólva, mintha a – szerintük – „restaurációt”
kereső lengyel pápa a középkori „kereszténységet” akarná visszaállítani, ahol egyház
és politikai hatalom összefonódott. Valójában azonban II. János Pál nagyon realista.
Már 1982-ben Santiago de Compostelában ezeket mondta: „Én, Róma püspöke és az egyetemes
egyház pásztora, szeretettel teljes felhívást inté-zek hozzád, vén Európa: Találd
meg újra önmagadat! Légy önmagad! Fedezd fel eredetedet! Éleszd fel gyökereidet! Éleszd
fel azokat az igazi értékeket, amelyek di-csővé tették történelmedet, és jelenléted
szolgáljon más földrészek javára! Építsd újjá lelki egységedet más vallások és az
igazi szabadságjogoktiszteletben tartásával! Add meg a császárnak, ami a császáré,
és Istennek, ami az Istené!”
A hamarosan szentté avatandó pápa tehát elsősorban
lelki megújulásra szólította fel a volt keresztény, de mára már szekularizálódott,
hitetlenségbe hajló Európát. Nem akarja visszakövetelni a hajdani pozíciókat, magyarázta
a pápa ugyancsak Compostelában: „Az Egyház, miként a Szentszék és a katolikus
közösség, szolgálni akar, hogy hozzájáruljon ama célok megvalósításához, amelyek igazi
anyagi, kulturális és lelki jólétet hoznak a nemzeteknek. Ezért a Szentszék diplomáciai
szinten is jelen van megfigyelői révén a különféle nem politikai szervezeteknél,
és széles körű diplomáciai kapcsolatokat tart fenn az államokkal. (…) Mégis elsődlegesen
az egyházi élet kibontakozását tartja szem előtt, hogy továbbra is a szolgálat és
a szeretet tanúságtételével járuljon hozzá a földrész jelenlegi válságának
megoldásához.”
II. János Pál 1982-ben, amikor e szavakat mondta, még nem
láthatta előre a váratlan 1989-es közép-kelet-európai fordulatot, a kommunizmus bukását.
Első magyarországi útja során viszont már az új európai helyzetet tartotta szem előtt,
és a magyarokhoz szólva Európához is fordult. Például 1991. augusztus 18-án Debrecenben:
„Európa új arculata nehéz vajúdások árán születik meg szemünk előtt. A magyar nemzet
azt kutatja, hogyan határozza meg céljait a Közép- és Kelet-Európában be-következett
óriási változások után. Mint keresztények a legjobb szolgálatot most az-zal tehetjük,
hogy újból közösen teszünk tanúságot azokról a keresztény értékekről, amelyek Európa
és Magyarország alapjait megvetették. (…) Európának többnek kell lennie, mint
közös megegyezéssel elfogadott érdekközösségnek. Népei igazában arra kaptak közös
hivatást, hogy Krisztusban Isten gyermekeinek egyetlen nagy családját alkossák.”
Az
elmúlt jó két évtized során még világosabbá vált – Ratzinger pápa ezt különösen is
tudatosította –, hogy Európában az új evangelizálásnak szembe kell néznie a
gyökeres szekularizmussal, teljes evilágisággal, a gyakorlati istentelenséggel
és materializmussal. A volt keresztény földrészen (kérdés, hogy mennyiben volt keresztény?)
az evangélium hirdetése nemegyszer nehezebb, mint a déli földtekén vagy a missziós
országokban. Mert Európában a krisztusi üzenet magja nem hull szűz földre, hanem gyakran
sziklára és tövisek közé; a közöny vagy – a vallásszabadság, a tolerancia és pluralizmus
jelszavai mögött is – a vallás- és egyházellenes légkör ér-vényesül, legalábbis a
közéletben; az újliberalizmus teljesen a magánszférába akarja visszaszorítani a vallásos
hitet. Jean Guitton katolikus filozófus írta: korunk két életbevágó problémája – egyben
a letűnő modernkor jellemzője – éppen az ateizmus és az ökumenizmus. – „Legyenek egyek,
hogy a világ higgyen!” Ebben a helyzetben az ökumenizmus – a keresztények közös tanúságtétele
és közös evangelizálása – a keresztények létkérdése.
A modern és posztmodern
Nyugat Milyen helyzetben kell hirdetnünk a jézusi örömhírt Európában? A mai
Európában, ha nem igyekeznek is filozófiai „támasztékokat” keresni világszemléletüknek,
az emberek jelentős része úgy él, mintha Isten nem létezne – számukra nem létezik!
Nincs Isten, nincs túlvilági üdvösség, tehát e világon túlmutató reménység sem. „Semmi
más, csak a föld!” – hirdette Nietzsche; „Az ember számára az ember a legfőbb lény”
– fogalmazta meg gyökeres ateizmusát Marx; Freud is igyekezett leleplezni a vallásos
illúziót. A „gyanú mestereihez” (Ricoeur) csatlakoztak a szcientisták (a tudományra
hivatkozó ateisták) és a pozitivisták, a különféle színezetű racionalisták, akik az
Észt, a Rációt abszolutizálják, bálványozzák. Igazában ezek az ideológiák is leáldozóban
vannak. A posztmodern kritika szerint ezek még visszalopták az abszolútot, a mítoszt.
Az ideológiákat megtestesítő totalitarizmusok bukásával alábbhagy a harcos, agresszív
ateizmus vagy vallásellenesség is. Ezek Nietzsche nyomán „Isten halálát” hirdették,
a posztmodern filozófus-próféták már az ember halálát jósolták..
Éppen
az abszolútok hanyatlása jellemzi a posztmodern kort. Az Istent helyettesítő
Ész, Szabadság, Haladás, Ember, Tudomány bálványai ledőlnek, a szétfolyó szkepticizmus,
a gyakorlati Isten-nélküliség vagy a jelennek élő materializmus, fogyasztói mentalitás”
hódít: olyan szekularizmus (evilágiság) váltja fel e „hiteket”, amely nem túlságosan
magabiztos, esetleg még a tudományban is helyet hagy a misztikumnak, néha az ezoterikus
jelenségek, valláspótlékok iránt érdeklődik, de – nagy általánosságban – gyakorlati
vallási közömbösségnél köt ki. Az igaz Isten hite a bálványok alkonya volt a kereszténység
kezdetén. Most az istentagadók új bálványokat teremtenek maguknak, vagy beletörődnek
az abszurdba, az értelmetlen létezésbe. Az ateisták által hirdetett „Isten halála”
után (az istentagadó számára Isten nem létezik) az értelmet és teljesebb életet
kereső ember „valláspótlékokat” keres. Mert Ágoston vallomása szerint Isten magának,
magához teremtett („Fecisti nos ad Te…) minket, és nyugtalan szívünk
csak Benne pihenhet meg, Benne érhetjük el beteljesedésünket.