A szeretet hullámhosszán - P. Szabó Ferenc SJ sorozatának 4. része: a szerelem/szeretet
misztériuma
„Szeress, és tégy,
amit akarsz”
Az alcímnek felírt meghökkentő kijelentést Szent
Ágostontól vettem: „Szeress, és tégy, amit akarsz!” Természetesen Ágoston sokat idézett
kijelentése nem a szabadosságra buzdít, hiszen az igazi szeretetnek megvannak a követelményei.
Olvassuk el 1Kor 13-at, a szeretet-himnuszt: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi
a magáét. Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de
együtt örül az igazsággal!” Az egyházatya nem akar mást mondani, mint a Jézus
tanítását értelmező Szent Pál: „Az egész törvény ebben az egy mondatban teljesedik
be:
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”(Gal 5, 13-14), és amit Szent János
hirdet első levelében (4, 21): „Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki szereti Istent, szeresse
testvérét is!” Az Isten- és emberszeretet tehát minden parancs összfoglalata, a törvény
teljessége. Ezt hirdette Ratzinger pápa első körlevelében és több megnyilatkozásában.
Érosz
és agapé
XVI. Benedek első, Az Isten szeretet kezdetű enciklikájában, Szent
János első levelét kommentálva (1Jn 4,10–16) megmagyarázza az Érosz (érzéki szeretet,
szerelem), a Philia (baráti szeretet) és az Agapé (isteni szeretet) fokozatait, illve
az Érosz pogány és keresztény értelmezése közti különbséget. (Idézem a 4-6. pontokat.)
Ratzinger pápa itt megemlíti a gúnyolódó Nietzsche ismert kijelentését: „A kereszténység
mérget itatott az Érosszal; nem halt ugyan bele, de bűnné torzult.” – Majd így folytatja:
„Ezzel a német filozófus egy széles körben elterjedt felfogást fejezett ki. Vajon
az Egyház parancsolataival és tilalmaival nem azt keseríti-e meg számunkra, ami az
életben a legszebb? Vajon nem ott állít-e tilalomfákat, ahol a Teremtőtől számunkra
elgondolt öröm boldogságot kínál, mintegy ízelítőt adva az isteni természetből?”
A
pápa e kérdésfelvetés után áttekinti az Érosz pogány felfogását, amely a mámor hamis
istenítése volt, és rámutat arra, hogy szükség van az Érosz megtisztítására, megfékezésére,
hiszen a részegítő, féktelen Érosz nem eksztázis, fölemelkedés, az isteni természetben
való részesedésbe, hanem az ember letaszítása. „Így válik láthatóvá, hogy az Érosznak
megfékezésre, tisztulásra van szüksége annak érdekében, hogy az embernek ne pillanatnyi
élvezetet, hanem a létezés magasságának bizonyos előízét ajándékozza – annak a boldogságnak
az előízét, amelyre egész létünk vágyódik.”
„Manapság sokszor testellenességgel
vádolják a korábbi kereszténységet” – fejtegeti még Ratzinger pápa -; „ilyen hajlandóságok
mindig is voltak. De a szerelemnek ez az istenítése, amit ma látunk, hazug. A» szexre
«lefokozott Érosz áruvá lett, puszta» dologgá «; megvehető és eladható, s így maga
az ember válik áruvá. Valójában ez éppen nem az ember nagy igenje a testre. (. . .)
Ezzel szemben a keresztény hit az embert mindig két összetevő egységből álló lénynek
tekintette, akiben a szellem és az anyag áthatja egymást, és éppen ezáltal mindkettő
új nemességet nyer. Igen, az Érosz az isteni valóságba akar bennünket ragadni, ki
akar emelni önmagunkból, de éppen ezért igényli a fölemelkedés, a lemondás, a tisztulás
és a gyógyulás útját.”
„A szeretet fölemelkedéséhez és belső tisztulásához
hozzátartozik, hogy a szeretet már most véglegességet akar, mégpedig kettős értelemben:
a kizárólagosság értelmében – »csak ez az egy ember« – és az »örökre« értelmében.
Az egész létezést átfogja, minden dimenziójával együtt, az idő dimenziójában is. (.
. .) Igen, a szeretet »eksztázis«, de nem a mámorító pillanat értelmében eksztázis,
hanem úgy, hogy állandó út a magába zárkózó énből az én szabad elajándékozására, az
önátadásra, és éppen ezáltal önmaga megtalálására, sőt Isten megtalálására. ’Aki meg
akarja menteni az életét, el fogja veszíteni; aki pedig elveszíti, meg fogja találni’
(Lk 1, 33).” Így XVI. Benedek pápa.
A keresztény hit nemcsak azt hirdeti,
hogy Isten Szeretet (1Jn 4, 16), hogy bensőségesen szeret bennünket, hanem a Szentírás
alapján a férj és a feleség ölelkezésében, a legintimebb egyesülésében megmutatkozó
szeretethez hasonlítja Isten irántunk való szeretetét. A lelki írók, misztikus szentek
ilyen értelemben értelmezték a Biblia szerelmi költeményét, az Énekek énekét.
A
Szentírás Krisztust az Egyház Vőlegényének nevezi (Ef 5, 31-32) „A szexualitásnak
az a rendeltetése, hogy a végső beteljesedés jele, megelőlegezése legyen.”
„Az
érosznak nevezett gyúlékony energiának az a rendeltetése, hogy az üzemanyag legyen,
amely a végtelenbe repíti rakétánkat”, -írja Christopher West (24), majd megismétli
könyve elején hozott szemléltető példáját: 1977-ben a NASA felbocsátotta a Voyager
1-et és Voyager 2-t. Mindkét űrhajóra rögzítettek egy-egy a „Föld hangjait” vivő hanglemezt
- üzenetként a világűrbe. Zene volt rajuk, Beethoven „vágyódája” (Sehnsucht jelzéssel),
valamint az emberi szívverés hangja. Az űrhajós üzenettel választ vártak, reméltek
erre a kérdésre: mit keresünk mi, emberek, földi lények a mindenségben, mi a bennünk
levő, ki nem elégülő végtelen boldogságvágynak célpontja?
A választ a kérdésre
az evangélium „jó híre” hozta meg: Krisztus meghirdette, kik a boldogok, hogyan találhatjuk
meg vágyakozásunk beteljesedését.
„Szeress, és tégy, amit akarsz!” (Szent Ágoston)
Az előbb - az Érosz és az Agapé viszonyának megvilágításakor - már bőven idéztem
XVI. Benedek Deus caritas est kezdetű első körlevelét. Most még továbbra is hivatkozom
Ratzinger pápa pozitív erkölcsi tanítására.
XVI. Benedek 2006. július 8-án
a spanyolországi Valenciában, a Családok Világkongresszusához intézett beszédében
hangsúlyozta: a kereszténység, a katolicizmus nem tiltások halmaza, hanem pozitív
választás. „Nagyon fontos, hogy ezt újból lássuk, ugyanis ennek tudata mára szinte
teljesen elveszett. Annyit lehetett arról hallani, hogy mit nem szabad, hogy most
azt kell mondani: mi pozitív elképzelést akarunk javasolni.
Nevezetesen azt,
hogy férfi és nő egymásért lettek teremtve, és hogy a szexualitás-erosz-agapé lépcső
a szeretet dimenzióit jelöli. Ezen az úton növekszik először a házasság, mint a férfi
és a nő boldog és áldással teli találkozása, majd a nemzedékek folytonosságát biztosító
család, amelyben az egyes generációk kiengesztelődnek, és amelyben a kultúrák találkozhatnak
egymással. Először is tehát azt kell kiemelnünk, amit akarunk. Másodsorban lehet aztán
megnézni, hogy miért nem akarunk valamit.”
Ratzinger pápa ezután kitért a szexuális
és a házassági erkölcs néhány alapvető szempontjára: „Én azt hiszem, hogy meg kell
nézni és átgondolni, hogy nem katolikus találmány az, hogy férfi és nő egymásért vannak
teremtve azért, hogy az emberiség tovább éljen: ezt minden kultúra tudja. Ami az abortuszt
illeti, az nem a hatodik, hanem az ötödik parancsolatba tartozik: „Ne ölj!” Ezt, mint
nyilvánvaló dolgot kell feltételeznünk, és mindig el kell ismételnünk: az emberi személy
az anyaméhben kezdődik, és emberi személy marad utolsó leheletéig. Az embert mindig
emberként kell tisztelni. De ez akkor válik világosabbá, ha előbb elmondtuk a pozitívumot.”
Remélhetőleg
a családdal foglalkozó októberi szinódus is ilyen pozitív szemlélet távlatában tárgyalja
meg a házasság és a család égető kérdéseit.
A zsinat tanítása a szerelemről
és házasságról
Ratzinger pápa pozitív szemlélete már a II. Vatikáni zsinat
tanítását tükrözi: a földi valóságok új értékelését, a szexualitás és a házasság pozitív
szemléletét, amelyet hosszú viták után rögzítettek a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban.
Különösen is figyelemre méltó a 48. és 49 pont a hitvesi szerelemről és a házasságról.
A
zsinati okmányt a morálteológia két háború közötti megújulása készítette elő. A modernizmus
elítélése (1907) utáni bénultság a teológiában a két háború között lassan feloldódott;
elindult a katolikus gondolkodás megújulása: a Szentírás, az egyházatyák, a liturgia
visszahajolt a forrásokhoz, és integrálni kezdték az új embertudományok és a perszonalizmus
pozitív eredményeit. A morálteológiában is érezhető lett a megújulás, az új, pozitív
szemlélet.
A zsinat felszámolta egy bizonyos manicheizmus (vagy puritanizmus)
nyomait. XI. Pius Casti connubii k. körlevele (1930) még a házasság jogi-intézményes
jellegét, a gyermeknemzést és a gyermekek nevelését helyezte előtérbe: a gyermeknemzést
nevezte a házasság elsődleges céljának, és másodlagosnak tekintette a szerelmi kapcsolatot,
a házasfelek kölcsönös kiegészülését (remedium concupiscentiae: az érzéki vágy orvossága!).
A zsinati szöveg (GS 49) már nem említi ezt a megkülönböztetést, de azt
kijelenti, hogy a házasfelek nemi kapcsolatának „normális” gyümölcse a gyermek. Keresztény
hitünk szerint „a szerelmet Krisztus urunk jósága a szeretet és a kegyelem külön ajándékával
nemesítette meg, tette tökéletesebbé, és emelte magasabb létrendbe. (…)) A szerelem
a szoros értelemben vett házassági aktusban fejeződik ki és válik tökéletessé. A bizalmas
és tiszta házastársi egyesülés cselekményei tehát tiszteletre méltó erkölcsi értékek,
és emberhez méltóan gyakorolva azt a kölcsönös önátadást jelzik és mélyítik el, amely
által örvendező és hálás lélekkel mindketten gazdagítják egymást.” (GS 49)
A
következő, 50. pontban pedig ezt olvassuk: „A házasság és a hitvesi szerelem jellegéből
következően utódok létrehozására és felnevelésére irányul. Kétségkívül a gyermek a
házasság legszebb ajándéka, és a szülőknek igen-igen javára válik. (…) Ámde a házasságnak
nemcsak az életadás a rendeltetése, hiszen épp a személyek közt létrejött felbonthatatlan
szövetségnek a jellege és a gyermekek java követeli, hogy helyes módon kifejeződjék,
tökéletesedjék és érlelődjék a házastársak kölcsönös szerelme.”
Ezt a zsinati
szemléletet tükrözi XVI. Benedek első enciklikája és a német újságíróknak adott, fent
idézett nyilatkozata is: „A kereszténység, a katolicizmus nem tiltások halmaza, hanem
pozitív választás.” Az erkölcsi törvény megsértése akkor válik világosabbá, „ha előbb
elmondtuk a pozitívumot.”