„A magyarság annyit jelent, hogy itthon vagyok” – Perger Gyula szombathelyi egyházmegyés
pap megemlékezése Szent István király és a magyar államalapítás ünnepén
Szent István király
ünnepén, lehetetlen, hogy a hazaszeretet ne mozduljon meg a szívünkben, lehetetlen,
hogy megfeledkezzünk arról a földről, amelyre apáink könnye és vére folyt. Kik vagyunk
és hová megyünk mi, mai magyarok? Jövőtlenek vagyunk? Elsodor bennünket a szélvihar
vagy beleolvadunk a népek tengerébe? Kik vagyunk mi, magyarok? Egyáltalán érték-e
a magyarság? A magyarság és a kereszténység szent dolog, visszaélni egyikkel sem szabad!
Mi
a magyarság? A magyarság közösség, a magyarság azt jelenti, vállalom a múltamat, vállalom
a történelmemet, hogy ugyanazt jelenti számunkra Muhi, Mohács, Buda vára. A hazaszeretet
érzésének kifejezésére Perger Gyula atya Radnóti Miklós sorait idézi: „Nem tudom,
hogy másnak e tájék mit jelent, / Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország,
/ Messzeringó gyerekkorom világa."
Közösséget vállalok, gyökereimet vállalom,
történelmemet vállalom. Ki tudná megmagyarázni, hogy háborúk, menekülések, a puszta
létért vívott küzdelmek idején sebtében összekapkodott kicsi csomagokból miért kerülnek
elő a legfurcsább dolgok, leginkább oda nem illő tárgyak? Miért viszik magukkal mindig
az életükért futók, a halálba menetelők a legkedvesebb személy gyűrött, megsárgult
fényképét; azt a cigarettatárcát, amelynek semmi értéke sincs, csak annyi, hogy „a
nagyapámé volt”. Máskor egy emlékkönyvet, egy levelet, egy rózsafüzért, egy kavicsot.
Kenyér nélkül, fedél nélkül, meleg nélkül – mondják – sokáig ki lehet bírni. Kenyér
nélkül, fedél nélkül azért még ember az ember! Múltja nélkül, emlékei nélkül, meséi,
hagyományai nélkül azonban már nem az.
Fontos tudni azt, hogy kik vagyunk,
és merre tartunk. Fontos, hogy legyen tiszta történelmi tudatunk. A magyarság nem
egyszerűen ismeret, nem egyszerűen kultúra, ennél sokkal több, annyit jelent, hogy
itthon vagyok. S mi a kereszténység? Felfoghatjuk kultúrának, de nem csak az. A kereszténység
életforma, épület. Krisztusra alapozott épület. Családjaink életét, közösségeink életét,
saját életünket Krisztusra, az egyedül biztos sziklára kell, kellene alapozni. A kereszténység
vallás, hitvallás, kapcsolat, megvallása annak, hogy „nem én vagyok a világ ura, hanem
rajtam kívül, fölöttem van ennek a világnak a forrása és célja, a végtelen, irgalmas,
szerető Isten”.
Meggyőződésem, ha mi, mai magyarok nem újulunk meg gondolkodásmódunkban,
ha nem fordulunk újra az Isten felé, és nem fogjuk meg a Szűzanya kezét, semmi sem
változik a mai Magyarországon. És ezt a meglátásomat még kiegészítem azzal, hogy egy
országos mozgalmat kellene indítani azzal a céllal, hogy mindenki minden egyes napon
legalább egy embernek fejezze ki, hogy „becsüllek”, hogy „elismerlek”. Mert amit mi
teszünk, amire mi, magyarok különösen is hajlamosak vagyunk, ha valaki előáll valamilyen
teljesítménnyel, rögtön kifejezzük, hogy ez nem is olyan tökéletes. Nem tudunk együtt
örülni, nem tudunk föltekinteni az emberekre, hanem szívesen lehúzzuk őket a sárba,
mert baj van az eszményeinkkel, baj van az eszményképeinkkel.
Érték a magyarság,
mert közösség, persze magyarnak lenni sohasem volt könnyű feladat. Mi, magyarok mindig
megtaláltuk a módját annak, hogy kemény időket éljünk. Hazául olyan földet választottunk,
melyen minden hadiút keresztül vezet, olyan földet, mely nehezen védhető. Olyan földet,
amely Európa keleti kapuja, s mi bástyává tettük. Bástyává, amely birodalmakat állított
meg. A mi hazánk szakadt háromfelé, hogy Európa egyben maradhasson.
Ezer
esztendővel ezelőtt Szent István királyunk felismerte azt, hogy csak úgy maradhatunk
fenn, ha kereszténnyé leszünk. Első királyunk jó alapokra helyezte az országot, amelyet
bizonyít, hogy a sok szenvedés ellenére túléltünk minden fájdalmas csapást: Muhit,
Mohácsot, Trianont, a két világháborút és a szovjet uralmat, s lám, élünk, mert hazánkat
a kard megnyerte, de Isten és a Szűzanya megtartotta.
Nem szabad elfelejtenie
egyetlen magyar állampolgárnak sem, hogy Szent István királyunk halála előtt letérdelt
a Szűzanya elé, és országunkat az ő pártfogásába ajánlotta. Mert ő úgy vélte, hogy
ennek az országnak csak akkor lesz jövője, ha keresztény lesz. És ma is igaz, hogy
csak a keresztény Magyarországnak van jövője, de amint a Boldogságos Szűz szenvedő
anya volt, úgy Szent István által a Boldogságos Szűznek felajánlott nemzet is szenvedő
nemzet. Mária gyermekeinek is vállalniuk kellett a sorscsapásokat. A régmúltról nem
is beszélve, csak a XX. században hány magyar édesanyának kellett koporsó mellé állnia,
a világháború poklában, a Don-kanyar gyászában, 1956 vértengerében, a diktatúra kegyetlenségében!
De nemcsak az édesanyáknak, hanem a haza minden gyermekének kijutott a szenvedésből.
Szeplőtelen
Szűz Mária, Boldogasszony Anyánk, édes hazánk Védőasszonya, taníts meg bennünket Istenfélő,
hazánkat és embertársainkat szerető magyarokká lennünk! Szent István király, Boldog
Gizella, Szent Imre herceg! Ti az első szent magyar család tagjai, Szent László, Szent
Erzsébet, Szent Margit, Szent Hedvig, Boldog Apor Vilmos püspök és ti, mind magyar
szentek, esedezzetek értünk és kérjétek az egek Urát, hogy példátokon felbuzdulva
legyen bátorságunk nyomotokban járni, alázatos lélekkel szolgálni a magyar életet
és a magyar jövőt!