„A büntetés emberségesebbé tétele társadalmi szükségesség” – Varga János atya helyszíni
tudósítása a Rimini Meetingről
Az idei találkozó
mottója: „A világ és az emberi létezés végső határai felé. Isten nem hagyta egyedül
az embert”. A mottó mellett, ami még hangsúlyosan meghatározza a Meeting eseményeit,
az Ferenc pápa üzenete. Különösen a két szempont, amire kiemelten felhívta a Szentatya
a figyelmet: a valóság szeretete és a lényegesre való odafigyelés.
„Az ember
végcélja a történelemben” című előadásban elhangzott: a történelem megfelelés a valóságnak,
az a hely, ahol kifejezésre jut az ember végcélja. Giorgio Buccellati régészprofesszor
és Ignacio Carbajosa Pérez spanyol ószövetségi biblikus professzor előadásai egyértelműsítették
a különbséget a politeista vallások és a Biblia Isten-képe között. „Isten a végcélunk,
Aki megszólít, ösztönöz, sőt provokál. Isten az élő Isten, nem a sors, vagy a végzet.
A végcél személyes valóság, egy személy, Aki hűséges az élet dinamikájához. Soha nem
hagyta magára az embert, találkozni, személyesen beszélni akart vele. Misztériuma,
titka minden jó és igaz ember számára hozzáférhető, de felfoghatatlan a gonoszoknak
és a tudatlanoknak, azoknak, akik kicsavarva érvelnek. Így a végcél találkozott a
haláltól való emberi félelemmel, amitől a pogányok szenvednek és felfedte a nagy titkot:
Isten az embert a halhatatlanságra teremtette. Az Ő képére vagyunk alkotva.”
A
kereszténység végső határairól – „Etiópia Istenhez emeli kezét. Egy évezredes hagyomány
képei” – az azonos című kiállítás kapcsán került sor pódiumbeszélgetésre. Egy olyan
civilizáció gazdagságáról és szépségéről van szó, amely alig ismert Európában – mondta
Silvano Maria Tomasi érsek, az ENSZ állandó szentszéki megfigyelője Genfben, korábban
nuncius Etiópiában. Etiópia nem számított perifériának, kapcsolatokat ápoltak az uralkodók
a Pápával, az európai országokkal, művészeket, építészeket, mérnököket hívtak már
a XVI. században. Később a Nyugathoz képest perifériális helyzetében a környező muszlim
országok között elszigetelődött, de hűségesen megőrizte a kereszténység által inspirált
identitását, stílusát, kultúráját. Az utóbbi évek szociális újraéledését a hagyományos
identitás tiszteletben tartása jellemezte.
A főként a katolikus egyházra épülő
iskolarendszer teljességéhez csak egy egyetem hiányzott, amely megvalósulóban van.
Az etióp miniszterelnök még 1997-ben kérte meg II. János Pál pápát, egy katolikus
egyetem alapítására. Az etióp kormány 60 hektár területet és munkaerőt adott, az olasz
püspöki kart pedig Tomasi érsek fáradozása révén sikerült meggyőzni a terv támogatásáról.
2013-ra készült el az új Egyetem Campusa, 2015-ben kezdi meg az oktatást elsőként
a mérnöki és az orvosi fakultás, majd a többi. Az ország fejlődése szempontjából az
első kettő a legfontosabb. Ebben az évben az etióp püspökök látogatásakor megkapták
a tervekhez Ferenc pápa támogatását is.
„Szabadság a rácsok mögött is – szabadok,
mert szeretve vannak”. A Meeting történetében 2006 óta minden alkalommal jelen vannak
azok a börtönbüntetésre ítélt emberek, akik valamilyen foglalkoztató programban vesznek
részt. Volt standjuk, készítettek kiállítást is a Meetingre, ahol maguk vezették a
látogatókat, tartottak tematikus napot, több évben pedig az egyik étteremben volt
saját részlegük, ahol ők készítették és szolgálták fel az enni- inni valót, ők takarítottak.
Az előadók elmondták: fontos az utónevelés, a társadalomba való integrálás. Olyan
emberekről van szó, akik nagyot hibáztak, de nem szabad elfelejteni, hogy ők is személyek.
Csak egy szeretetteljes tekintet tud a valósághoz való pozitív hozzáállást kiváltani.
Számos esetben, a programokban való együttműködésnek váratlan és stabil gyümölcsei
teremtek, amelyekből barátság és az elítéltek családjaival együtt befogadó közösség
alakult ki a büntetés letöltése után: „Amikor az élet ezen perifériáján a szeretettel
váratlanul egy emberi arcban találkozol, akkor rádöbbensz, hogy ez volt az, amire
mindig is vártál.” A büntetés emberségesebbé tétele társadalmi szükségesség, helyreállítani
és visszahelyezni a társadalomba azokat, akik bűncselekményt követtek el. Végül elhangzottak
Ferenc pápa egy börtönben tett látogatásakor mondott szavai: „Miért ő és miért nem
én, akinek pedig sokkal több oka lenne, hogy itt legyen? Elgondolkozni ezen segít
nekem: mert a gyengeségek ugyanazok, mert ő elesett, és én nem estem el? Ez számomra
egy misztérium, amely imára indít és közelebb visz a rabokhoz.”
Ki szekularizálta
Európát? Megdöbbentő módon: „éppen a keresztények – kétszeresen is” – mondta a kerekasztal-beszélgetés
egyik résztvevője. „Az Isten Fiának megtestesüléséből származó kereszténységben ezer
év után az fogalmazódott meg, hogy nem szükséges fölébe helyezni a vallásos tapasztalatot
a profánnak.” „Az első modern ember Európában, az első laikus Szent Ferenc volt” –
mondta egy másik hozzászóló. „A szekularizációnak ugyanis két jelentése is van: az
ember autonómia-törekvésének folyamata, akinek nincs szüksége a transzcendensre, és
a folytonos erőfeszítés egy helyes kapcsolatért ember és Isten között. Modernnek lenni
annyit jelent, hogy állandósítjuk az egészséges kapcsolatot Isten és saját magunk
között.”
„A kutatás varázsa – a résztől a mindenségig” címmel Yves Coppens
francia paleontológus; Laurent Lafforgue a Párizsi Tudományegyetem matematikusa, Christopher
Impey, az Arizonai Egyetem csillagász professzora beszélgettek. Mi a közös a három
tudósban? Mind a végső határok felé törekednek, amelyek az objektív valóságnak még
ismeretlen részei. „Meglepő, hogy főszereplői vagyunk a megismerésnek, miközben mint
porszemek létezünk a világmindenségben. Annak, hogy képesek vagyunk előrehaladni ebben
a misztikus, örvendetes valóságban. Annak, hogy szerethetjük a valóságot, hogy megismerhetjük
azt, a végső oka az, hogy Isten nem hagyta magára az embert.” Az előadók elmondták,
mit jelent ez személyesen a számukra. Idézték Einsteint: „A legfelfoghatatlanabb a
világmindenségben az, hogy felfogható!”
„A valóság nem árul el minket. Amikor
a megismerés egy újabb szintjére érünk, a perifériák újabb formákat öltenek. A gazdagság,
a szépség, a finomság újabb formáját, amelyekkel a teremtett világ megmutatja magát. Mindez
jelzi, hogy a Misztérium mennyire szükséges az életünk számára. Szükségünk van, fizikailag
is, erre a határvonalra a végtelen felé, afelé, ami még csak ígéret… mert még nincs
a kezünkben.” Egy Dosztojevszkij-idézettel zárult a program: „a határtalan, a végtelen
legalább annyira nélkülözhetetlen az ember számára, mint az a kis bolygó, amelyen
él.”
Mi marad, ha véget ér egy dal? – késő este, telt ház előtt a Deejay Rádió
igazgatója, a leghíresebb olasz rádiós lemezlovas volt a Meeting vendége. Linus derűsen,
másfelől bölcsen és komolyan válaszolt a feltett kérdésekre. Gyermekként a periférián
élt és onnan került a középpontba. A Meeting témája kíváncsivá tette: mit jelent mások
számára a periféria? Úgy fogalmazott: „A daloknak ugyanúgy, mint a pillanatnak, amit
megélünk, van egy jelentése és egy érzelmi lecsengése. A »selfie« nemzedéke visszatér
a dalhoz.”
Hajléktalanok adták elő Sabatino történetét, aki egy délről Milánóba
menekült hivatalsegéd volt. A kamilliánus Ettore Boschini testvérrel, aki 1979-től
haláláig egészen a szegényeknek szentelte magát, azonnal barátságot kötött és első
társa volt. Sabatino életét, identitását a periférián éppen az határozza meg, hogy
Isten nem hagyta egyedül az embert, és ennek Fratel Ettore személyén keresztül számára,
amint mások számára is, aktualitása van. Csakúgy, mint azoknak a hajléktalanoknak,
akikből az előadással turnézó amatőr színjátszó csoport alakult.