VI. Pál és az Ostpolitik – P. Szabó Ferenc SJ sorozata
Második rész: VI.
Pál pápa és Agostino Casaroli együttműködése
Agostino Casaroli (1914–1998)
XXIII. János pápasága alatt kezdte diplomáciai tevékenységét, majd folytatta VI. Pál
és II. János Pál alatt „keleti politikáját”. Posztumusz munkája, A türelem vértanúsága
valójában „apologia sui”: Casaroli megmagyarázza – számolva a sok kritikával, amelyek
az Ostpolitikot érték – a Szentszék álláspontját. Ez természetesen jórészt azonos
saját álláspontjával, hiszen az Ostpolitik összenőtt az ő személyével és irányvonalával.
Most csak vázlatosan mutatom be az Emlékiratokat, de többször utalok rá, amikor megvitatom
e „keleti politikát”, jelezve XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál „keleti politikájának”
hasonlóságait, és az alapvető irány módosulásait is a politikai helyzet változásai
szerint.
Giovanni Barberini a Szentszék Ostpolitikjáról szóló monográfiája
I. fejezetében (Stehle, Fouilloux, Melloni és mások munkáira is hivatkozva) vázolja
a katolikus Egyház és a kommunizmus viszonyát. Barberini hozzáfért a pármai archívumban
Casaroli szellemi hagyatékához, és a dokumentációt közzétette egy vaskos (881 oldalas)
kötetben: La politica del dialogo, 2008. A következőkben gyakran hivatkozom e kötetekre.
Barberini helyesen mutat rá arra, hogy a Szentszék „keleti politikája” bizonyos
változatosságot mutat az egyes országok sajátos politikai-vallási helyzete szerint.
Lengyelország jelentős kivételt képez. Mivel azonban a kommunizmus vallás- és egyházellenes
stratégiájában is vannak állandók, az Ostpolitik is minden országban lényegében ugyanegy
alapvető célt követ: „olyan teológiai-politikai tervet, amely a következő alapelvekre
támaszkodik:
a) XXIII. János és VI. Pál teológiai elve: sollicitudo omnium
ecclesiarum, gondoskodás valamennyi egyházról, lelkileg mellette állni az üldözött
egyházaknak, és lehetőleg enyhíteni a merev politikai rendszereket;
b) a dialógus
teológiai alapelve VI. Pál egyházának válasza az elterjedt marxizmus és ateizmus kihívásaira:
a Szentszék politikai-diplomáciai tevékenysége a lelkipásztorkodás megsegítésére;
c) a teológiai-lelkipásztori alapelv, amelynek politikai kihatása is van,
XXIII. János pápa a Pacem in terris kezdetű körlevelében olvasható: meg kell különböztetni
a tévedést a tévedőtől, különbséget kell tenni a filozófiai tanok és a politikai mozgalmak
között, és keresni a lehetséges közeledést, találkozást és megegyezést a közjó érdekében.”
VI. Pál „dubiumai”
A már idézett egyháztörténész, Tornielli VI. Pálról szóló
monográfiájában hosszan elemzi VI. Pál és Casaroli érsek keleti politikáját. VI. Pál
a hetvenes években sorra fogadja a kommunista országok vezetőit (Tito, Ceausescu,
Zsivkov, Gierek és – egy évvel halála előtt - 1977. június 9-én Kádár János látogat
a Vatikánba. A szerző röviden szól Mindszenty József, Magyarország prímása „különösen
fájdalmas” ügyéről, akit Montini pápa 1971 őszén, a püspöki szinódus megnyitásakor
nagy tisztelettel fogadott, és neki ajándékozta gyűrűjét.
Tornielli megjegyzi:
Mindszenty bíboros a kereszténység és a kommunizmus összeegyeztetéséről kijelentette:
„Lehetetlen! Az egyének talán megtérhetnek, de a kommunista rendszer lényegileg Isten
gyűlölete és a kereszténység lerombolását célozza, tehát sohasem térhet meg.” Ezután
- Jean Guittonra hivatkozva - hozzáfűzi: „VI. Pál ezt tudja, de mint diplomata keresi,
hogy megmentse a menthetőt.”
Szerintem Tornielli meglehetősen sommásan foglalja
össze a bonyolult „Mindszenty-ügyet”, amely – Casaroli bíboros Emlékiratai szerint
is – VI. Pál pápasága és az Ostpolitik legnehezebb és legvitatottabb mozzanata volt.
Tornielli a következőkben kitér arra, hogy az Ostpolitikot erősen bírálták az üldözött
helyi egyházakban és a nyugati sajtó, meg az illető országok emigránsai azt állították,
hogy a Szentszék kompromisszumokat köt a püspöki kinevezésekért, és behódol a kommunizmusnak.
De főleg azok az egyházi vezetők, akik a kommunista elnyomás alatt éltek, és ismerték
az egyház elnyomását, így Mindszenty, Stepinac, Szlipij és Wyszyński bíborosok, gyanakvón
nézték, és határozottan bírálták a kommunistákkal kompromisszumot kötő szentszéki
diplomáciát.
Barberini hosszan ír Wyszyński és Casaroli ellentétéről. Mindkét
szerzőnk megemlít egy fontos epizódot: a lengyel prímás az 1974-es püspöki szinóduson
keményen állást fogalt az Ostpolitik ellen. Felszólalásában hangsúlyozta, hogy a diplomáciának
nem lenne szabad akadályoznia az evangelizálást. Ebben az összefüggésben hangzott
el híres kijelentése: „vir casaroliensis non sum”. (A beszédet hivatalosan nem tették
közzé.)
Ugyancsak az 1974-es evangelizálással foglalkozó szinóduson Szlipij
ukrán bíboros kijelentette: „Az előző felszólalásokban csak azokról az országokról
hallottunk, ahol vallásszabadság van, ahol hirdethetik az evangéliumot, de semmit
sem mondtak azokról az országokról, ahol nincs vallásszabadság és üldözik az egyházat.
Ukrajnára és az ukránokra gondolok, akiket a bolsevisták üldöznek, miközben a világ
katolikus országai kapcsolatokat teremtenek a szovjet és kínai ateista kommunistákkal,
és támogatják őket.” 1975. december 22-én a bíborosi kollégiumhoz szólva VI. Pál
mintegy ideiglenes mérleget készített az Ostpolikról:
”Ha bizonyos esetekben
a párbeszéd eredményei gyérnek, elégteleneknek vagy elkésetteknek tűnnek, és ha egyesek
számára ez elég indítéknak tűnik, hogy megszakítsuk a dialógust, mi viszont úgy gondoljuk,
hogy súlyos kötelességünk, hogy éleslátó állhatatossággal folytassuk azt az utat,
amely nekünk mindenekelőtt kiválóan evangéliuminak tűnik: a türelem, a megértés és
a szeretet útja.
Ám nem titkoljuk el keserűségünket és aggodalmunkat amiatt,
hogy folytatódnak vagy súlyosbodnak több felé az egyház vagy az emberi személy jogaival
ellentétes helyzetek, - és nem szeretnénk, ha félreértenék ezt a felelős álláspontunkat,
mintha betörődésünkről vagy a helyzet elfogadásáról lenne szó.”
---
Az Ostpolitik és az ateista egyházüldöző kommunizmus
(Casaroli bíboros tapasztalatai)
Casaroli bíboros Emlékiratai elején részletesen
és tárgyilagosan ismerteti a kommunista országok egyházainak tragikus helyzetét, érzékelteti
azt a politikai fordulatot – az „olvadás” új korszakát –, amely Hruscsov és Kennedy
irányzatával érkezett el, továbbá azt az új stílust, amelyet XXIII. János pápa és
a II. Vatikáni zsinat hozott. Az új nemzetközi politikai helyzet és az egyházi vezetésben
bekövetkezett fordulat mintegy előkészítése, háttere volt az Ostpolitiknak.
Casaroli
könyve III. fejezetében (Abominatio desolationis címmel) mutatja be a másik partnert,
a kommunizmust, idézve XI. Pius 1937-es Divini Redemptoris kezdetű körlevelét, amelyben
a pápa „szigorúan és elszántan nézett szembe az »ateista kommunizmus« problémájával.
Az enciklika pontosabban »a bolsevik és ateista kommunizmusról« beszélt, és »főleg
a bolsevizmusban megmutatkozó ateista kommunizmus« elveire hivatkozott. Beszélt a
»mai kommunizmus«-ról is, és szembeállította »más hasonló múltbeli mozgalmak«-kal:
ez olyan kommunizmus, amely »ma lényegében a Marx által meghirdetett dialektikus és
történelmi materializmus elvein alapszik«.”
Ezután a vatikáni diplomata felveti
a nagyon lényeges kérdést: Vajon létezhet-e olyan kommunizmus, amelyhez nem tartozik
feltétlenül az ateizmus? Vajon szét lehet-e választani ma a Szovjetunió és
csatlósai által követett „létező szocializmus” alakjában megjelenő szociális kommunizmust
és az ateizmust, „amely a rendszernek történelmileg kialakult, állandó, sőt alapvető
jellegzetességét alkotja?”
A kommunista kormányok már Lenintől kezdve próbáltak
választ adni e kérdésre. Elvileg megkülönböztették a pártok ideológiáját, amelynek
alapvető jellegzetessége a marxi dialektikus materializmuson alapuló ateizmus, míg
a párt által vallott államnak semlegességet kell tanúsítania a polgárok vallási meggyőződésével
szemben. „A tapasztalat azonban megmutatta, mekkora illúzió volt ez a gyakorlatban,
a kommunista országok életében, ahol a párt uralta és vezette az államot.”
Bármennyire
csődöt mondott is a földi paradicsomot ígérő kommunizmus, s a beígért boldogság egyre
távolabbinak, tragikusabbnak és illuzórikusabbnak bizonyult, 1963-ban és az azt követő
években a legtöbben mégis úgy látták, hogy ez még sokáig így folytatódik. (magyarázza
Casaroli.) A marxi–lenini kommunizmus úgy vélte, az egyházak tudatosan szervezik
a vallás, a népnek szánt „ópium” terjesztését és szétáradását. Az Egyház papjai a
legveszélyesebb ellenfelek, tehát keményen le kell rájuk sújtani – bár a pártpolitika
vezetői hangoztatták, hogy támadásuk nem a vallásgyakorlás, hanem az államellenes
tevékenység ellen irányul. A marxista ideológia szerint a vallásnak, mint önmagát
túlélt struktúrának, el kell tűnnie, a vallásnak és az egyházaknak „természetes halállal”
kell kimúlna – ám ez még sok időt igényel.
Látható, hogy Agostino Casaroli
ismerte a kommunizmust, annak ateista ideológiáját, a „létező szocializmusok” egyházainak
valós helyzetét, tehát – bizonyos enyhülések ellenére – a tovább tartó egyházüldözést,
elnyomást, mégis,- mivel akkor úgy tűnt, hogy még beláthatatlan ideig tart ez az állapot,-
a pápák és a zsinat ösztönzésére megpróbálta a dialógust – „minden reménytelenség
ellenére”. Az csakugyan tény, hogy a hatvanas években senki sem láthatta előre a kommunizmus
1989-es összeomlást, tehát hosszabb elnyomással kellett számolni.
Casaroli éleslátó kommunizmus-kritikája
Az „olvadás” korszaka, a II. Vatikáni
zsinat, később, az 1970-es évek derekán a helsinki konferencia olyan légkört teremtett,
hogy remélni lehetett: a kommunista államok a gyakorlatban egyre jobban tiszteletben
tartják a vallásszabadságot. Persze mindig más volt az elvi megegyezés és más a gyakorlat.
Erre figyelmeztetett Wyszyński bíboros, aki szkeptikusan nézte a „helsinki folyamatot”.
Casaroli
helyzetelemzésében megjegyzi: voltak ugyan a létező szocializmusban „igazság-részek”,
amelyekről még a Divini Redemptoris is említést tesz: a munkásosztály helyzetének
javítását, a szabad gazdaság által okozott visszaélések megszüntetését, a földi javak
igazságosabb elosztását ígérték. De alapvető hibája „antropológiai jellegű” volt,
ahogyan ezt II. János Pál Centesimus annus kezdetű (1991) enciklikájában megfogalmazta:
hibásan fogta fel az embert, annak természetét, a társadalom radikális átalakítását
és annak beillesztését a Marx és Lenin által megálmodott radikális tervébe. Az álom
megvalósításához a kommunista rezsimnek elkerülhetetlenül szüksége volt erőszakos
eszközök használatára.
Agostino Casaroli, aki a kommunista világon kívülről
érkezett, és fokozatosan ismerkedett meg a rendszerrel, idővel meglátta az egyre mélyülő
távolságot a szocializmust építő program és a társadalmi valóság között. A válság,
a rendszer bomlása lassan haladt előre: „néhány kívülről jövő »megrázkódtatás«, vagy
egy Gorbacsov-féle, szinte forradalmi, belső kezdeményezés nélkül eltarthatott volna
még – nehezen meghatározható – ideig,” – állapította meg Emlékirataiban.
A
diplomata bíboros hosszú tapasztalatok során, meg a világpolitikai helyzet változása
folytán megérttette, hogy az adott történelmi-politikai helyzetben az ateista, egyházüldöző
rendszerrel folytatott tárgyalások eredményei jórészt a másik fél malmára hajtották
a vizet,
A “kis lépések” politikája legfeljebb a “modus non moriendi”-hez
adott támogatást. Sokan úgy látták, hogy a “diplomácia egyháza” megfeledkezett a “vértanúk
egyházáról.” (Erre a következő alkalommal visszatérek, felidézve Mindszenty bíboros,
a “fehér vértanú” kálváriáját.)