Krisztus egyháza az emberiséget szolgálja, nem fél és kapuit szélesre tárja -

Ezek voltak Ferenc pápa beszédének főbb gondolatai, amelyeket a püspökök harmadik rendkívüli, a család témájával foglalkozó szinódusának lezárásakor mondott. A pápa megemlítette, hogy a szinódusi munkák során adódtak feszültségek, de hangsúlyozta a vélemények szembesítésének kegyelmét és szépségét. Ismételten leszögezte, hogy Péter utódának feladata az egyház egységének biztosítása. A püspököké pedig az, hogy táplálják a nyájat, és ismét befogadják az eltévelyedetteket.

A szinódusi atyák véleménycseréje az együtt haladás jele; a lelkesedés, a buzgalom és a kegyelem jellemezte a családok tanúságtételének meghallgatását. Jelen voltak azonban az elkeseredettség, a feszültség, az ellenséges megmerevedés kísértésének pillanatai is. Ez annak a kísértése, hogy bezárkózzunk az írt betűbe, és ne engedjük, hogy meglepetések érjenek, a Lélek Istene meglepjen bennünket; azt jelenti, hogy bezárkózunk a törvénybe, abba a bizonyosságba, amit ismerünk, és nem azt keressük, amit még meg kell tanulnunk és amit még el kell érnünk. Jézus idejétől kezdve ez kísértette a zelótákat, a vakbuzgókat, az aggályoskodókat, az ügybuzgókat, akiket ma „tradicionalistáknak” nevezünk és az intellektualistákat is.

Fennáll a „pusztító jóindulat”, továbbá a félénkek, valamint az ún. progresszisták, haladók és liberálisok kísértése is. Ők egy csalóka irgalmasság nevében bekötözik a sebeket anélkül, hogy azokat előbb ápolnák, kezelnék; ők a szimptómákat kúrálják, nem pedig a bajok okait, gyökereit.

A pápa idézte a „kő kenyérré változtatásának” kísértését is, hogy megszakítsanak egy régóta tartó böjtölést, de azt a kísértést is, hogy a kenyeret kővé változtassuk, és a bűnösökre dobáljuk, elviselhetetlen terhekként. Végül létezik annak a kísértése, hogy leszálljunk a keresztről, hogy eleget tegyünk az emberek kérésének, és ne maradjunk a kereszten, hogy teljesítsük az Atya akaratát; hogy meghajoljunk a mondén gondolkozás előtt, ahelyett, hogy azt megtisztítanánk és Isten Szent Lelke uralma alá hajtanánk.

Végül a pápa szólt arról a kísértésről, hogy elhanyagoljuk a hit letéteményét (depositum fidei), vagyis annak nem őrzői, hanem tulajdonosai és gazdái vagyunk, másrészt van olyan kísértés, hogy elhanyagoljuk a valóságot, olyan választékos nyelvezetet használva, amely olyan sokat mond, hogy végül nem mond semmit.

Számos kommentátor azt képzelte, hogy egy veszekedő egyházat lát – tette hozzá a pápa. A szinódus soha nem vonta kétségbe a házasság szentségének alapvető igazságait, amelyek a következők: felbonthatatlanság, egység, hűség és az élet átadása, vagyis az életre való nyitottság – hangsúlyozta erőteljesen Ferenc pápa. Az egyház nem fél attól, hogy munkához lásson és olajat, valamint bort öntsön az emberek sebeire. Az egyház nem egy üvegkastélyból szemléli az emberiséget, hogy megítélje és kategorizálja a személyeket.

Ez az Egy, Szent, Apostoli Anyaszentegyház, amely bűnösökből áll, akiknek szükségük van irgalmasságára. Ez az egyház Krisztus valódi jegyese, aki arra törekszik, hogy hűséges legyen Jegyeséhez és tanításához. Ez az egyház nem fél attól, hogy prostituáltakkal és vámosokkal együtt egyen és igyon (vö. Lk 15). Az egyház szélesre tárja kapuit, hogy elláthassa a szükséget szenvedőket, a bűnbánókat, nem csak az igazakat vagy azokat, akik azt hiszik, hogy tökéletesek!

Az egyház nem szégyenkezik testvére elbukása miatt, és nem tesz úgy, mintha nem venne tudomást róla. Sőt, szinte kötelességének érzi, hogy felemelje és bátorítsa: ismét térjen a helyes útra és elkíséri őt a végleges találkozás felé, amikor találkozik Jegyesével a Mennyei Jeruzsálemben.

A szinódusi munkák – emlékeztetett rá Ferenc pápa – „cum Petro et sub Petro” – Péterrel és Péter vezetésével folytak, majd rámutatott a pápa feladataira: biztosítania kell az egyház egységét, és gondját kell viselnie lelkipásztorainak.

A Szentatya idézte XVI. Benedeket, hangsúlyozva, hogy „Krisztus az egyház főpásztorai révén legelteti nyáját”, „védelmezi, helyreigazítja, mert mélységesen szereti nyáját”. Minden püspök feladata és kötelessége, hogy szeretetközösségben Péter utódával megőrizze Krisztus egyházát, azt szolgaként, nem úrként szolgálja.

A pápa ebben az összefüggésben nem a legfőbb úr, hanem sokkal inkább a legfőbb szolga – „servus servorum Dei”. Biztosítja az engedelmességet, az egyház hasonulását Isten akaratához, Krisztus evangéliumához és az egyház hagyományához, félretéve minden személyes önkényeskedést, bár maga Krisztus akarata szerint „az összes krisztushívő legfőbb pásztora és tanítója” (749. kán.) és „a legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes rendes hatalmát mindig szabadon gyakorolhatja” (331-334. kánonok) – idézett beszéde végén az Egyházi Törvénykönyv kánonjaiból Ferenc pápa.

(vm)