Emlékeim 1956 októberéről – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete
Tegnap Rómából interneten
követtem a budapesti megemlékezéseket. Archív dokumentumfilmeket nézve most is, az
elmúlt években is megállapítottam: én is ott voltam! Mint az ELTE hallgatója (titokban
jezsuita novícius) október 23-án ott vonultam a Bem szobor felé a Margit hídon át:
az Eötvös Loránd Tudományegyetem táblája mögött pár méterre. A poznani tüntetők, a
testvéri lengyel nép melletti szolidaritástól indíttatva skandáltuk: „Bem apó és Kossuth
népe, menjünk együtt, kéz a kézbe!”
És ezt: „Lengyelország példát mutat, kövessük
a magyar utat” A Bem szobornál hallottam Veres Pétert, az egyetemisták 16 pontjának
felolvasását, Sinkovits Imrét, aki elszavalta a Nemzeti dal-t. És láttam, amikor közeli
kórház ablakában a nemzeti színű zászlóból kivágták a szovjet mintájú címert. Átéltem
a következő hét fontosabb eseményeit (a Szentkirályi utcában laktam, konyhánk ablaka
a Rádió udvarára nyílt). Itt most nem részletezhetem. Nov. 1-én kimentem a Kálvin
térre, láttam a feldöntött villamosra mésszel felírták: „Mindszenty visszajött!” November
2-án megvettem az újra itthon is megjelent Irodalmi Újságot: első oldalán Illyés
Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” c. nagy verse, amely az 50-es évek első fele diktatúrájának
látlelete, és a vezércikk Németh Lászlótól: „Emelkedő nemzet”, amely a szabadság vértanúi
előtt tiszteleg, a rendkívüli összefogást dicséri, és az erkölcsi megújulást sürgeti
a nemzet felemelkedéséhez.
Most Szabó Lőrinc jövőnek szóló imájából idézek:
„Amit a magyarság most művelt, azt lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó.
Glóriaként, melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat.
Sehol a szabad világban. Nem szabad csökkentenünk a fényt, nem szabad ezt a ragyogást.
Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze, és őrizze, emelje benne
végső diadalra céljainkat…”
Átéltem a forradalom eltiprását november 4-től
november 26-ig, amikor - egy a 200 ezer emigráns közül - Zalán keresztül nyugatra
szöktem, hogy jezsuita tanulmányaimat folytathassam. A befogadó országok nagylelkűsége
elismerést érdemel. Sajnos, sok baloldali értelmiségi – nem szólva a kommunistákról
– még takargatta a barbár bolsevizmus igazi arcát. Ők, akik folyton a szabadságról
szavaltak, a szabadságot eltipró szovjetrendszer mellett maradtak. Gondolok itt Jean-Paul
Sartre és Simone de Beauvoir baloldaliságára, akik a következő évben már Moszkvába
látogattak. De voltak olyanok is, akik elítélték a budapesti vérengzést, és hátat
fordítottak a kommunizmusnak. Ismerjük a Nobel-díjas humanista író, Albert Camus A
magyarok vére c. nyilatkozatát.
"A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet
tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.
Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati
társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad
az emlékezetben. A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz,
ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha,
sehol, -- még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat."
Végül megemlítjük XII.
Piusz pápa megnyilatkozásait, aki nemcsak táviratban köszöntötte a forradalom által
kiszabadított Mindszenty József bíboros, hanem több ízben is felhívta a világ figyelmét
e szabadságharcra, illetve tiltakozott eltiprása ellen.
Október 28-án kelt,
„Luctuosissimus eventus” k. dokumentumában atyai aggodalmának adott hangot a rettenetes
vérontásért, amely a számára oly kedves Magyarországot sújtotta. November elsejei
„Laetamur admodum” k. üzenetében nagy örömét fejezi ki, hogy a világegyház híveinek
imái meghallgatásra találtak: Lengyelország és Magyarország népei számára végre az
igazságosságon alapuló béke új hajnala köszönt be. A harmadik, „Datis nuperrimis”
k. dokumentumában XII. Piusz Magyarország szovjet inváziójának másnapján, 1956. november
5-én tette közzé. Ebben a pápa ünnepélyesen leszögezi, hogy minden erőszak, minden
igazságtalanul ontott vér, minden esetben indokolatlan és törvénytelen. November
10-én este fél 8-kor pedig a Vatikáni Rádión keresztül a világhoz intézett szózatában
arról az aggodalmáról szólt, amelyet atyai szíve érzett a szeretett magyar nép elleni
csapás láttán. A rádiószózat a következő felszólítással zárul a nemzetek felelőseihez:
"Isten! Isten! Isten! Isten segít majd benneteket, Isten ad majd erőt. Az ő neve
visszhangozzék az értelmiség és a munkásság száján, a sajtóban és a rádióban. Isten
neve, amely a béke és a szabadság rokon értelmű szava, legyen az a jel, amelyben az
emberek egymást testvérként ismerik el".