2014-10-24 14:36:44

Emlékeim 1956 októberéről – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete


RealAudioMP3 Tegnap Rómából interneten követtem a budapesti megemlékezéseket. Archív dokumentumfilmeket nézve most is, az elmúlt években is megállapítottam: én is ott voltam! Mint az ELTE hallgatója (titokban jezsuita novícius) október 23-án ott vonultam a Bem szobor felé a Margit hídon át: az Eötvös Loránd Tudományegyetem táblája mögött pár méterre. A poznani tüntetők, a testvéri lengyel nép melletti szolidaritástól indíttatva skandáltuk: „Bem apó és Kossuth népe, menjünk együtt, kéz a kézbe!”

És ezt: „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat” A Bem szobornál hallottam Veres Pétert, az egyetemisták 16 pontjának felolvasását, Sinkovits Imrét, aki elszavalta a Nemzeti dal-t. És láttam, amikor közeli kórház ablakában a nemzeti színű zászlóból kivágták a szovjet mintájú címert. Átéltem a következő hét fontosabb eseményeit (a Szentkirályi utcában laktam, konyhánk ablaka a Rádió udvarára nyílt). Itt most nem részletezhetem. Nov. 1-én kimentem a Kálvin térre, láttam a feldöntött villamosra mésszel felírták: „Mindszenty visszajött!” November 2-án megvettem az újra itthon is megjelent Irodalmi Újságot: első oldalán Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” c. nagy verse, amely az 50-es évek első fele diktatúrájának látlelete, és a vezércikk Németh Lászlótól: „Emelkedő nemzet”, amely a szabadság vértanúi előtt tiszteleg, a rendkívüli összefogást dicséri, és az erkölcsi megújulást sürgeti a nemzet felemelkedéséhez.

Most Szabó Lőrinc jövőnek szóló imájából idézek: „Amit a magyarság most művelt, azt lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó. Glóriaként, melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Nem szabad csökkentenünk a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze, és őrizze, emelje benne végső diadalra céljainkat…”

Átéltem a forradalom eltiprását november 4-től november 26-ig, amikor - egy a 200 ezer emigráns közül - Zalán keresztül nyugatra szöktem, hogy jezsuita tanulmányaimat folytathassam. A befogadó országok nagylelkűsége elismerést érdemel. Sajnos, sok baloldali értelmiségi – nem szólva a kommunistákról – még takargatta a barbár bolsevizmus igazi arcát. Ők, akik folyton a szabadságról szavaltak, a szabadságot eltipró szovjetrendszer mellett maradtak. Gondolok itt Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir baloldaliságára, akik a következő évben már Moszkvába látogattak. De voltak olyanok is, akik elítélték a budapesti vérengzést, és hátat fordítottak a kommunizmusnak. Ismerjük a Nobel-díjas humanista író, Albert Camus A magyarok vére c. nyilatkozatát.

"A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, -- még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat."

Végül megemlítjük XII. Piusz pápa megnyilatkozásait, aki nemcsak táviratban köszöntötte a forradalom által kiszabadított Mindszenty József bíboros, hanem több ízben is felhívta a világ figyelmét e szabadságharcra, illetve tiltakozott eltiprása ellen.

Október 28-án kelt, „Luctuosissimus eventus” k. dokumentumában atyai aggodalmának adott hangot a rettenetes vérontásért, amely a számára oly kedves Magyarországot sújtotta.
November elsejei „Laetamur admodum” k. üzenetében nagy örömét fejezi ki, hogy a világegyház híveinek imái meghallgatásra találtak: Lengyelország és Magyarország népei számára végre az igazságosságon alapuló béke új hajnala köszönt be.
A harmadik, „Datis nuperrimis” k. dokumentumában XII. Piusz Magyarország szovjet inváziójának másnapján, 1956. november 5-én tette közzé. Ebben a pápa ünnepélyesen leszögezi, hogy minden erőszak, minden igazságtalanul ontott vér, minden esetben indokolatlan és törvénytelen.
November 10-én este fél 8-kor pedig a Vatikáni Rádión keresztül a világhoz intézett szózatában arról az aggodalmáról szólt, amelyet atyai szíve érzett a szeretett magyar nép elleni csapás láttán. A rádiószózat a következő felszólítással zárul a nemzetek felelőseihez:
"Isten! Isten! Isten! Isten segít majd benneteket, Isten ad majd erőt. Az ő neve visszhangozzék az értelmiség és a munkásság száján, a sajtóban és a rádióban. Isten neve, amely a béke és a szabadság rokon értelmű szava, legyen az a jel, amelyben az emberek egymást testvérként ismerik el".


(szf)









All the contents on this site are copyrighted ©.