Krisztus mai tanúja: Henri de Lubac jezsuita teológus (1896-1991)
Beszélgetés P. Szabó
Ferenccel új könyvéről VM: December közepén bemutatják Budapesten a Párbeszéd Házában
P. Szabó Ferenc SJ Henri de Lubac jezsuita teológus életművéről szóló új monográfiáját,
amely ezekben napokba hagyja el a sajtót Budapesten: „KRISZTUS FÉNYE, Bevezetés Henri
de Lubac életművébe.”
P. Szabó Ferenc a Vatikáni Rádió magyar tagozatának
hajdani vezetője negyed századon át (1967-1992), most ősszel is segített szerkesztőségünknek
másfél hónapig. Mielőtt hazatérne november 1-én, megkértük: mutassa be hallgatóinknak
hosszú kutatása gyümölcsét, monográfiáját.
SzF: Mintegy fél évszázad óta figyelem,
tanulmányozom, ismertetem Henri de Lubac francia teológus életművét. Sokszor elmondtam
interjúkban és leírtam vallomásaimban, hogy szellemi fejlődésemre, életművemre a legdöntőbb
befolyást Henri de Lubac jezsuita teológus gyakorolta, akivel doktori disszertációm
kidolgozása idején Párizsban kerültem személyes kapcsolatba, és aki tanácsokat adott
munkámhoz. Többször találkoztunk Párizsban és Rómában is, amikor részt vett a Nemzetközi
Teológiai Bizottságban, sőt élete végén is, amikor a pápa bíborossá nevezte ki. Leveleztünk
is. Elismerően írt Szent Ambrus krisztológiájáról készített doktori munkámról, idézte
is két könyvében. Egyszer Párizsban kitüntető kedvességgel barátjának nevezett.
Párizsi
első találkozásunk alkalmával kedvesen meghallgatott, amikor disszertációm tervét
előadtam: Teilhard de Chardin Krisztus-központú víziójának patrisztikus gyökereit
szándékoztam kutatni. 1971 augusztusában (ekkor már a Vatikáni Rádiónál dolgoztam)
felkerestem Párizsban: arról beszéltem az atyának, hogy szeretnék összeállítani az
Egyházról szóló írásaiból egy magyar válogatást. Röviden vázoltam tervemet, amelyet
jóváhagyott. Csak azt kívánta, ne legyen életrajz: amíg él, nem akarja, hogy túlságosan
előtérbe állítsák személyét.
Egy hónappal később Rómába jött a Nemzetközi
Teológiai Bizottság ülésére, ismét találkoztunk. Egy kicsit „provokálón” ezt a megjegyzést
tettem: „Atyám, annyit írt Istenről, Természetfelettiről, a középkori exegézis történetéről,
az Egyház misztériumáról, Teilhard de Chardinről – de Jézus Krisztusnak nem szentelt
külön könyvet!” P. de Lubac kissé zavartan válaszolt: „Igen, egész életemben erre
készültem, de valahogy nem tudtam hozzáfogni…”
De életművének ismerői már
többször megjegyezték: Valójában H. de Lubac egész életében Jézus Krisztusról beszélt
és írt: egész életművét beragyogja Krisztus fénye”.
VM: Úgy tudjuk, főleg
három év óta dolgozott intenzíven ezen a „summáján”.
SzF: Igen. Három éve,
hogy hozzáfogtam Georges Chantraine SJ életrajzi monográfiái és Henri de Lubac Összes
Művei (Śuvres Complčtes = OC) sorra megjelenő köteteinek újraolvasásával az életmű
feldolgozásához. Természetesen ezeket az írásaimat most felhasználom, átrendezem,
jelentősen kiegészítem az OC újabb jegyzeteivel, illetve a közben megjelent Lubacról
szóló könyvekkel, tanulmányokkal. Monográfiám tehát félévszázad tanulmányainak, reflexióinak
gyümölcse.
Miután bemutatom Lubac atya életútjának főbb állomásait – bőven
felhasználva Georges Chantraine belga jezsuita, volt leuven-eegenhoveni teológustársam
vaskos életrajzi köteteit – elhelyezem Henri de Lubac életművét a teológiatörténetben,
majd az egyes fejezetekben feldolgozom fontosabb témaköreit. Nagy vonásokban jelzem:
Istenhit és istentagadás – a Természetfeletti misztériuma – Az Egyház paradoxona és
misztériuma – Kinyilatkoztatás és keresztény hit – Krisztus fénye: Lubac misztikája
– Lubac üzenetének időszerűsége. Egy fejezetet szentelek Henri de Lubac és Teilhard
de Chardin szellemi rokonságának, egy hosszú függelékben pedig bemutatom Lubac mestereit
és szellemi barátait.
VM: Lubac atya közismerten a II. Vatikáni zsinat előfutára
volt…
SzF: Igen, elsősorban is egyháztanával, valamint a modern világgal, a
vallásokkal és az ateizmussal folytatandó párbeszéd kidolgozásával. De nemcsak előfutára,
hanem zsinati részvételével is fontos szerepe volt olyan dokumentumok kidolgozásában,
mint a Lumen gentium, Dei Verbum és a Gaudium et spes.
Henri de Lubac egész
életművének gyökere/törzse 1938-ban jelent meg: ez a Catholicisme/Katolicizmus című
„programkönyv”, Hans Urs von Balthasar találó meglátása szerint. Nemcsak Lubac egyháztani
írásai ágaznak szét ebből a törzsből, amely a katolikus dogma történelmi és szociális
vonatkozásaira mutat rá, hanem az egyházatyák nyomán megvilágítja azt az alapvető
tényt, hogy a keresztény misztérium középpontjában az üdvözítő Krisztus és Egyháza
áll. Az ember méltóságából és természetfeletti rendeltetéséből értjük meg az Egyház
misztériumát is. A vallásos antropológia, az ember keresztény értelmezése, a természetfeletti
misztériuma, az ateizmus és korunk válsága, az Egyház mai küldetése: mind-mind egységes,
szerves kérdéskört alkot Henri de Lubac művében.
A Katolicizmustól a II. Vatikáni
Zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúcióját elemző tanulmányáig ugyanaz a nyitottság
jellemzi magatartását a mai szekularizmussal és ateizmussal szemben: párbeszéd az
igazságot kereső személyekkel és harc az istentagadó „humanizmus” rendszerei ellen.
Henri de Lubac üzenete ma a Nyugaton terjedő ateizmus és az új evangelizálás sürgető
feladata idején rendkívül időszerű.
Egész életművét ez a kettős figyelem jellemezte:
a nagy keresztény Hagyomány tanulmányozása közben – a II. Vatikáni Zsinatot megelőzve
– figyelt az „idők jeleire”, az Egyház jelenlegi feladataira.
XII. Pius Humani
generis k. enciklikája (1950) és az „új teológia” körüli zaklatásai és félreállítása
után, 1953-ban jelent meg az Elmélkedés az Egyházról című könyve, amelynek fejezetei
az előző években hangzottak el papoknak tartott előadásokként. Ez a könyv a „homo
ecclesiasticus” szép vallomása, de a zsinati egyháztan előkészítése szempontjából
is jelentős. Lubac atya itt olyan, ma is időszerű irányelveket fogalmaz meg, amelyek
a teológus és az egyszerű hívő helyes magatartását egyaránt megvilágítják.
Az
Elmélkedés az Egyházról ragyogó lapjai már megfogalmazták az elmúlt évtizedekben annyit
hangoztatott „aggiornamentó”-t, korszerűsödést. Az integrizmus vagy merev konzervativizmus
éppen azt árulja el, amit meg akar őrizni; az „újító” progresszizmus pedig kikezdi
a hit lényegét. A szellemi fejlődés mindig dialektikus: megszüntetve megőrzés.
Ezért
küzdött Henri de Lubac a zsinat utáni krízisben, nem törődve azzal, hogy egyesek „maradinak”
bélyegezték őt, akit pedig korábban – „újítónak”, „modernistának” tartva – félreállítottak.
Az „új teológia” haladó teológusát ugyanis egyes progresszívek később már „integristának”
titulálták. Pedig az egyensúlyt kereste, vallotta a végletek között.
VM: 1976-ban
VI. Pál pápa nagy elismeréssel szólt Lubac atya teológiai munkásságáról…
SzF:
Igen. Nagy elégtétel volt számára VI. Pál 1976. február elsején kelt gratuláló levele,
amelyet a 80 éves páternek küldött. E levélben a pápa részletezte és dicsérte Henri
de Lubac egyházszeretetét, az Egyháznak és az egyetemes kultúrának tett szolgálatait,
valamint kutatómunkája mellett hosszú egyetemi tanári működését. Az Istentől kapott
gazdag ajándékokat nagy bölcsességgel kamatoztatta. Életműve lelki forrásai: „gazdag
értelem, papság, szerzetesi hivatás, szent és rendkívüli hit, továbbá a kutatás buzgalma
és szeretet, amely az imádáshoz és a jámborsághoz vezet.” Ezután a pápa felsorolja
Henri de Lubac kutatómunkájának főbb témaköreit. VI. Pál kiemeli még Lubac atya szakértői
munkáját a II. Vatikáni zsinaton, valamint részvételét a Nemzetközi Teológiai Bizottságban,
és nem utolsósorban közel három évtizedes professzori működését a Lyoni Katolikus
Egyetemen. Végül dicséri az Egyház és Krisztus helytartója, a pápa iránti tiszteletét,
szeretetét.
VM: II. János Pál 1983-ban bíborossá nevezte ki az idős Henri de
Lubacot, akivel már korábban együtt dolgozott a zsinaton. Ezzel mintegy rehabilitálta
az 1950-ben félreállított, egyes integrista köröktől „modernistának tartott teológust.
SzF:
Amikor 1996-ban, Lubac atya születésének 100. évfordulója alkalmával Párizsban tudományos
konferenciát szerveztek életművéről, II. János Pál Re érsekkel üzenetet küldött méltatva
a teológus művét.
Idézem: „A pápa örül annak, hogy folytatódnak a tanulmányok
Henri de Lubac bíboros eszmevilágáról: a filozófiai és teológiai reflexiók révén jobban
elmélyítik a földi valóságok érthető struktúráit, hogy észrevegyék az Ige magvait
és Isten időszerűségét.
Fáradhatatlanul kutatnunk kell az idők jeleit, hogy
kortársainkat, különösen is a fiatalokat, elvezessük Isten útjain, hogy kielégüljön
misztikus vágyakozásuk. Az Egyház világ felé való nyitottsága révén egészen misszionárius
lesz, és hirdeti Krisztust, a népek világosságát. (…) Az Egyház arra hivatott, hogy
–» mint az egység hirdetője és munkálója «(H. de Lubac) – Krisztus tanúja legyen a
világban.”
VM: Miben látja Lubac atya üzenete időszerűségét?
SzF: Miként
ma Ferenc pápa, az Evangélium örömhírét hirdette egész életművével, és egyben a Krisztushoz
való megtérést és a lelki megújulást sürgette. És azt, hogy ezt mindenkinek személyesen
és az egész egyházi közösségnek magán kell kezdenie, kilépni önző világunkból, mások
a keresők és nem hívők felé menni, hogy mindenkinek elvigyük a Krisztusban kapott
üdvösség örömhírét.
Lubac atya meg volt győződve arról, amit Paradoxes című
aforizmagyűjteményében Y. de Montcheuil nagyra becsült teológus rendtársától idézett:
„Az Egyház nagy reformátorai magából az Egyházból lobbantották fel azt a lángot, amely
megújulást hozott. Az Egyház csakis a saját szentségében találja meg bűneinek orvosszerét.”
„Egy
ember igazában csak akkor hal meg, amikor már meghal az utolsó ember is, aki őt ismerte.”
(Louis Borges) Henri de Lubac sem halt meg igazán. A 20. századi keresztény gondolkodás
és a kiegyensúlyozott zsinati aggiornamento egyik legkiemelkedőbb képviselője. Krisztus
mai tanúja tovább tanít, példát mutat a válságos időkben is az Anyaszentegyház, az
Ecclesia Mater szeretetére.