Teremtés és evolúció – P. Szabó Ferenc jezsuita válaszol egyik hallgatónknak

Ferenc pápa október 27-én, a Pápai Tudományos Akadémia plenáris ülésén - XVI. Benedek mellszobra felavatásán – mondott beszédében kitért az evolúció, világfejlődés kérdésére. Örömmel hallottuk, hogy - a rá jellemző nyitottsággal – kijelentette: az evolúció elmélete nem áll ellentétben a teremtés hitével. Idézzük szó szerint a pápát: „A világ kezdete nem a káosz műve, amely másnak köszöni eredetét, hanem közvetlenül egy felsőbb Principiumtól származik, amely (Aki) szeretetből teremt. A Big-Bang (Ősrobbanás), amelyet ma a világ eredetének tekintenek, nem mond ellent az isteni teremtő beavatkozásnak, hanem azt megköveteli. Az evolúció a természetben nem mond ellent a teremtés eszméjének, mivel az evolúció feltételezi azoknak a lényeknek a megteremtését, amelyek fejlődnek.”

Egyik hallgatónk, Dr. Sz. András, nem fogadja el az evolúciót, biológiai szempontból tévesnek tartja e filozófiát, és az Isten képére teremtett ember bibliai hitével is ellenkezőnek tartja. Hallgatónk hivatkozik egyik könyvére, amelyben mindezeket részletesen kifejtette.

Megkértük Szabó Ferenc jezsuita atyát, aki évtizedek óta foglalkozik – a paleontológus Teilhard de Chardin és a teológus Henri de Lubac műveit tanulmányozva – az evolúció filozófiai és teológiai kérdéseivel, és számos tanulmányt írt a témáról, röviden világítsa meg a vitatott problémát.

Tagadhatatlan, hogy még manapság is támadják vagy tagadják az evolúció elméletét a tudományok és a vallás oldaláról egyaránt. Vannak vallásos emberek, akik elvetik az evolúciót, és – pl. fundamentalista keresztények – a bibliai teremtéstörténetet szó szerinti értelemben veszik. Amerikában nagyon terjed a kreacionisták tábora még nem vallásos emberek körében is: ezek alternatív tudományos felfogásként vallják, hogy ,,Isten teremtette az embert, többé-kevésbé a mai formájában, valamikor tízezer éven belül’’. A Gallup-felmérés szerint az amerikai lakosság 47 százaléka – egynegyedük egyetemet/főiskolát végzett értelmiségi! – válaszolt igennel az előbbi kérdésre.

Érdemes tehát rávilágítanunk arra, hogy miként egyeztethető össze az evolúció és a teremtéshit, miként vélekedik ma a nyitott katolikus gondolkodás erről a problémáról. Sokat köszönhet a katolikus filozófia és teológia e kérdéskörben Pierre Teilhard de Chardin jezsuita paleontológusnak és gondolkodónak. Termékeny intuícióit továbbfejlesztették és pontosították olyan jezsuita teológusok, mint H. de Lubac, Karl Rahner. P. Schoonenberg, hogy csak néhány rendtársát említsem.

Hála a szentírás-értelmezés újabb fejlődésének és a tudományok autonómiájáról szóló katolikus tanításnak, amelyet a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció is szentesített, a katolikus gondolkodás túljutott egyrészt a konkordizmuson, amely a Biblia betű szerinti értelmével igyekezett egyeztetni a természettudományos vívmányokat (ez okozta annak idején a Szent Officium konfliktusát Galileivel, akit II. János Pál pápa rehabilitált); másrészt világosan leszögezte a zsinattal, hogy nem lehet ellentét a tudomány és a hit között: mindkettő ugyanazt az igazságot keresi, de más-más módszerrel. ,,A földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik. [. . .] Éppen a teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek tisztelni kell azzal, hogy elismeri a tudományok és művészetek saját módszereit.’’ (GS 36)

A keresztény teológia bevezette a zsidó-keresztény teremtéseszmét a tudományokba, amikor ezt hirdette: a világon semmi sem isteni, minden Isten alkotása. Hogyan áll meg e teremtéseszme a modern tudomány előtt? Ma, amikor egyes tudósok a Véletlen és Szükségszerűség játékának tartják az Univerzumot (Monod), vagy a semmiből való keletkezés abszurd gondolatával is kacérkodnak, vagy – mint a materialisták – az örök változásáról beszélnek (persze, mindegyik a mítoszokhoz közelít), miként gondolkodik a katolikus hívő a teremtés és a fejlődő világegyetem kérdéséről.

A domonkos teológus, Sertillanges már 1945-ben megjelent könyvében kifejti a teremtés helyes eszméjét. Hangsúlyozza, hogy a fejlődés jobban összeegyeztethető a teremtéssel, mint a fixizmus (tehát amely nem fogadja el az evolúciót). Mert ez utóbbi híveinek felfogása hemzseg az atropomorfizmustól. Mert mit is jelent a teremtés? Isten oldaláról nézve olyan örök aktus, amely a létbe helyezi és a létben fenntartja mindazt, ami van. (E kifejezés is fogyatékos, mert a teremtés nem ,,időben’’ történik; Isten az időt a világgal együtt teremti.) Végeredményben a teremtés aktusa azonos Isten örök akaratával, magával Istennel. A teremtmények oldaláról nézve pedig a teremtés vonatkozás, reláció: a véges létező létében függ a Létteljességtől.

Teilhard de Chardin, aki hivatkozik a domonkos teológusra is, ezeket írja: ”Hogy a világ teremtve van, ez azt jelenti, hogy »transzcendentális« viszonya van az Istenhez: létében függ Tőle, részesedik Belőle; mintegy fel van függesztve Istenre. . . De hagyjuk ezeket az elvont fejtegetéseket. Nemde Isten naponta egy tömeg emberi lelket »teremt« az embriogenezis folyamán, ahol semmiféle tudományos megfigyelés sem tudna szakadást felfedni a biológiai jelenségek láncolatában? Ez a mindennapi példa világosan mutatja, hogy a teremtés aktusa teljesen észrevehetetlen, teljesen túlmutat a tudományos tapasztalaton. Miért támasztanak hát sokan annyi nehézséget, amikor az első ember megjelenéséről van szó? . . . A teremtő aktus viszonya a fenoménekhez ugyanaz az ontogenezis (az egyed származása), mint a filogenezis (a faj eredete) esetében. . .’’

Bármilyen tudományos modellt fogadunk is el az univerzum eredetéről és fejlődéséről, bármint értelmezzük is a tizenöt vagy tizenhárom milliárd évvel ezelőtti ősrobbanást (Big Bang), a tudomány módszerével nem tudunk választ adni azokra a végső a kérdésekre, amelyeket a tudós is felvethet, amikor az ember tovább kérdez: Miért jelent meg a világmindenség? Mi történt igazában tizenöt milliárd évvel ezelőtt? Miért van egyáltalán valami, inkább, mint semmi? Mi lesz az univerzum vége? (Vö. J. Guitton és a Bogdanov testvérek beszélgetése: Isten és a tudomány, SZIT, valamint a Mérleg 1988/3. számában több tanulmány.)

A teremtés eszméjét a kinyilatkoztatás közvetíti nekünk. De a transzcendens okság helyes értelmezésével filozófiai úton is megközelíthetjük Isten (a Teremtő) és a fejlődő világegyetem kapcsolatát. Az isteni (transzcendens) okságot nem úgy kell felfognunk, mintha Isten lenne az okságok láncolatának első szeme, vagy mozdonyként húzná a szerelvényt. Ha képletesen beszélünk, akkor vertikális dimenziót mondhatunk: Isten és a teremtmények között az oksági viszony vertikális, vagyis a fejlődő világ, benne az emberrel, egész létében függ minden pillanatban a Teremtőtől. A létben való függés minden létezőre és minden több-létre kiterjed az egész létezés tartama alatt. Teilhard jól értette az Első Ok és a másodlagos okok kapcsolatának tamási elgondolását (természetesen evolúciós távlatba helyezve a középkori doktor világképét): Isten a fő ok, ő hozza létre a természetet, ez a természet pedig másodlagos ok: de a két okság összefonódva hat mint egyetlen principium. Teilhard ismert kifejezésével: ,,Dieu fait se faire les choses’’, Isten nem a teremtmények helyett vagy mellett cselekszik, hanem cselekvőkké, öntevékennyé (önállóvá) teszi a dolgokat, az embereket. Mindent Isten tesz, és mindent a teremtmény: más-más szinten. Ez az elv a kegyelem és a szabadság viszonyára is vonatkozik.

Nb.Több tanulmány a témáról a Távlatok honlapján: