Halhatatlanság és föltámadás – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete a katolikus-protestáns párbeszédhez

Halhatatlanság és föltámadás – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete a katolikus-protestáns
párbeszédhez

Halottak napja alkalmával elmélkedjünk az Apostoli Hitvallásutolsó ágazatáról: „Hiszem a test feltámadását és az örök életet.” Hitünk lényeges igazságát valljuk meg ezt imádkozva. Ez a hitigazság keresztény reménységünk alapja, amely megadja létezésünk, életünk értelmét. Minden keresztény megvallja ezt a hitigazságot. De bizonyos különbségek mutatkoznak az utóbbi évtizedek során a katolikus és protestáns teológiai értelmezésben.

A következőkben a budapesti Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya három kiadványára hivatkozom: 1) Dr. Szathmáry Sándor munkájára: A reménység etikája. Halhatatlanság vagy (és) feltámadás. 2) Oscar Cullmann, Az Újszövetség krisztológiája c. magyarra fordított híres könyve. (Culmann egyik szemináriumát hallgattam Párizsban még 1965-ben). 3) Joachim Jeremiás, Jézus példázatai. Cullman és Jeremias művei immár klasszikussá váltak a szakirodalomban.

Tudnunk kell, hogy a protestáns teológusok jó része a lélek halhatatlanságát nem tartotta bibliai eredetűnek, hanem a hellenizmus (platonizmus) befolyását látta benne. Újabban azonban protestánsok is, így pl. a magyar Szathmáry Sándor revideálták, módosították korábbi nézetüket Moltmann reménység teológiája és a katolikus teológia tanulmányozása során.

Szathmáry Sándor protestáns barátom korábban már egy szép antológiát állított össze mestere és barátja, Jürgen Moltmann protestáns teológus műveiből A reménység fényei címmel. A reménység etikája c. könyvében főleg Krisztus föltámadásával, illetve a belőle fakadó hívő reménységgel foglalkozik. Központi gondolatát jól kifejezi e könyvének alcíme: "Halhatatlanság vagy (és) feltámadás". Ennek a zárójeles és-nek története van, hozzáadása tulajdonképpen kifejezi Szathmáry Sándor álláspontjának fejlődését, amint ő maga elmondja az Előszóban:

„..Vallom ugyan, hogy a keresztyén hit és a keresztyén reménység a Krisztus feltámadása és a mi feltámadásunk, de ennek értelmét másképpen fogalmazom meg. Rá kellett jönnöm arra, hogy a halhatatlanság kategorikus tagadása csak megbotránkozáshoz vezethet, hiszen a halhatatlanság hite azt fejezi ki, hogy van kontinuitás a jelen és az elkövetkezendő lét között, vagyis olyan értelemben nincs halál, hogy nincs megsemmisülés. Vagyis nemcsak merőben újat ad az Isten Krisztusban (feltámadás), de maga az emberi lét elpusztíthatatlan és az ember a teremtéstől kezdve az öröklétre van kiválasztva…” (Így Szathmáry Sándor.)

Valójában a katolikus teológia sohasem látta a (platóni értelemben vett) halhatatlanságban a keresztény reménységet; e fogalommal az ember szellemi részének továbbélését állította (tehát tagadta a halálban való megsemmisülést); de mindig is vallotta a "test" (az ember) feltámadását, amit a feltámadott Krisztus Lelke visz véghez. Ez tehát "új teremtés", részesedés az isteni életben. Ez egészen más, mint valami természetes továbbélés, filozófiai halhatatlanság!

Kétségtelen tény viszont az, hogy a platonizmus hatására behatolt a keresztény gondolkodásba egy bizonyos dualizmus a test-lélek kettősség mivoltára vonatkozóan, és ezzel összefüggésben a lélek halhatatlanságának gondolata került előtérbe a Biblia (Újszövetség) és az Apostoli Hitvallás tanításával szemben: a test, az egész ember – test-lélek egysége - feltámadásának dogmája elhomályosult. Bár az is igaz, hogy Szent Tamás nyomán mindig is hangsúlyozta a skolasztikus tanítás a test-lélek szubsztanciális lényegi egységét, még ha ez éppen a halál-halhatatlanság kérdésében nehézséget okozott is a skolasztikus antropológiában. Ti. ha a test és a lélek alkotja az embert, akkor a biológiai (fizikai) halál a lelket is, vagyis az egész embert eléri.

Ezért pl. Karl Rahner német jezsuita teológus radikalizálta, következetesen kifejtette a test-lélek lényegi egységéről szóló tanítást „A halál teológiája” c. művében. (1960-ben Leuvenben erről írtam teológiai licenciátusomat.) Rahner a halál aktusáról szóló meggondolásaiban ezt állította: a halál után a lélek nem "testetlenül", a felbomló testtől és a kozmosztól elszakadva várja a feltámadást (valamiféle természetellenes állapotban), hanem a tér-idő korlátainak leomlásával egyetemes vonatkozásba lép az anyagi mindenséggel (nem "a-kosmisch", hanem "all-kosmisch" lesz). Ez persze felveti azt a problémát, hogy vajon ez a vonatkozás, amely a föltámadott Krisztus után majd a feltámadt embereket is jellemzi, vajon már a végső feltámadás előtt megtörténik-e valamiképpen.

Egyes mai katolikus teológusok továbbgondolták a problémát. Így Gisbert Greshake, akit Szathmáry is rokonszenvvel idéz. Greshake Jakob Kremer exegétával kiadott "Ressurrectio mortuorum" (Halottak feltámadása) c. könyvében (Darmstadt, 1986) történeti és szisztematikus szempontból újratárgyalja a témát. Miután visszautal Kremer szentírási elemzéseire, a bibliai antropológiára és a "feltámadás" többértelműségére, szembenéz az elkerülhetetlen kérdéssel: Mi történik a halott személyekkel a halál és a végső feltámadás között?

Az egyházatyáknál, Római Kelementől és Antiochiai Szt. Ignáctól kezdve többféle vélemény alakult ki erről. Antiochiai Ignác szerint a vértanúk, akik osztoztak az Úr szenvedésében és halálában, azonnal feltámadnak, személyesen találkoznak a feltámadt Krisztussal, aki az Atya mellett él. A többi halott (akik nem vértanúk, próféták, apostolok) várják a világvégi testi feltámadást. Órigenész – bár elővigyázattal kell őt idézni – szintén a halálban való azonnali feltámadás mellett tanúskodik. Szent Ágoston megkülönböztet két feltámadást: az egyik a léleké, ami azt jelenti, hogy a lélek nem zuhan az örök halálba, a másik a testé, amely majd az utolsó napon történik meg. Szent Ágostonnál már világosan érezhető a platonizmus befolyása.

Ennek meglesz a következménye: az Egyház figyelme a feltámadás jelen dimenziójáról a jövőre tevődik át. A teológia számára ezentúl a feltámadás azt az isteni csodát jelenti, amely az utolsó napon lezárja a történelmet. Ezt követően a "test" (= szarx = hús) a lélek ellentétpárja lesz. A dualizmus világosan kifejeződik: a teológia megkülönbözteti a halhatatlan lélek beteljesedését a megdicsőült test végső visszanyerésétől, a test feltámadásától.

A középkorban az eszkatológiát (a végső dolgokkal foglalkozó teológiát) már ez a dualista antropológia határozza meg, szemben az első századok felfogásával, amikor az eszkatológia határozta meg az antropológiát. Az ágostoni örökség szerint – hangsúlyozza Greshake (223) – az ember meghatározó valósága a lélek, de az ember lélek és test egysége is. Így a halál hagyományos definíciója – "a lélek és a test szétválása" – súlyos kérdést vet fel azoknak, akik (mint Szent Tamás is) az arisztotelészi felfogás szerint a lelket a test "formájának" tartják. Greshake alaposan elemzi a skolasztikus antropológiából adódó nehézségeket (aporiákat) a halál utáni állapottal kapcsolatban.

Amikor már bemutatta a modern véleményeket, Greshake ezt a formulát választja: "feltámadás a halál pillanatában", de bizonyos – szükséges – pontosító megszorításokat tesz, figyelve a Szentírás és az Egyház tanítására. Álláspontját így foglalhatjuk össze (egyébként csatlakozik hozzá a francia jezsuita, Bernard Sesboüé is): Az ember a halálban találkozik Istennel, ez érinti "testi mivoltát" is, vagyis a világhoz és a történelemhez való viszonyát.

De ez a "feltámadás" még nem teljes: csak az idők végén, a végső feltámadáskor teljesedik be, minthogy minden ember lényegi viszonyban van az összes többi emberrel. Ez a szemlélet komolyan veszi a feltámadt test összemérhetetlen jellegét, tehát kizár minden olyan "fizikai" elképzelést, hogy a feltámadás egy hulla megelevenedése. A "feltámadás a halálban" modell jelzi azt, hogy Isten győzedelmes tette az egész embert érinti; ez a felfogás a hit értelmes hirdetésének – és a következetes antropológiának – követelménye.

Ezek a megfontolások, miként Greshake egész alapos tanulmánya (és előző ide vonatkozó könyve is) azt mutatják, hogy a katolikus teológia, részben az újkori protestáns kihívásra válaszolva, megújítja az eszkatológiát. Ugyanakkor – és erre példa Szathmáry Sándor munkássága – a protestáns teológia is mérsékeli egyoldalú, a "lélek halhatatlanságát" kizáró álláspontját.

Befejezésül idézzünk a Hittani Kongregáció 1979-es eszkatológiára vonatkozó nyilatkozatából (Doc. Cath. Nr. 1769, p. 709):

1) Az Egyház hiszi a "holtak feltámadását" (Krédó).

2) Az Egyház e feltámadást az egész emberről érti: a feltámadás nem más a választottak számára, mint Krisztus feltámadásának rájuk való kiterjesztése.

3) Az Egyház állítja, hogy a halál után tovább él a szellemi (lelki) összetevő, amely öntudattal és akarattal rendelkezik, tehát az emberi "én" fennmarad. Ennek az "összetevőnek" jelölésére az Egyház a "lélek" szót használja, amelyet megszentelt a Szentírás és a hagyomány. Tudatában annak, hogy a "lélek" szónak a Bibliában több jelentése van, az Egyház nem lát semmi olyan komoly okot, aminek alapján elvetné e kifejezést, sőt úgy véli, hogy feltétlenül szükség van e nyelvi kifejezésre, hogy érintetlenül megőrizze a keresztények hitét.

4) Az Egyház kizár minden olyan gondolatformát vagy kifejezést, amely értelmetlenné vagy abszurddá tenné imáját, temetési szertartásait, a halottak tiszteletét: mindezek lényegileg "teológiai helyeket" alkotnak.

5) Az Egyház, igazodva a Szentíráshoz, várja a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges megnyilatkozását (Dei verbum 1); ezt azonban különbözőnek és későbbinek tartja az ember halál után azonnal bekövetkező helyzetéhez viszonyítva.

6) Az Egyház az emberek halál utáni sorsára vonatkozó tanításában kizár minden olyan magyarázatot, amely elvenné Mária mennybe való felvételének egyedülálló jelentését, tehát azt a tényt, hogy a Szent Szűz testi megdicsőülése elővételezése valamennyi kiválasztott (végső) megdicsőülésének.

7) Az Egyház, hűségesen az Újszövetséghez és a Hagyományhoz, hiszi az igazak boldogságát, akik Krisztussal lesznek. Hiszi, hogy örök büntetés (kín) várja azt a bűnöst, akit megfosztanak Isten látásától, és ez a kín (a kárhozat) egész lényét eléri. Az Egyház végül hiszi, hogy a választottaknak esetleg át kell menniük tisztuláson, mielőtt Isten látására eljutnának, de ez a tisztulási folyamat teljesen különbözik a kárhozottak kínjától. Erre céloz az Egyház, amikor pokolról és a tisztítótűzről beszél.

Ami pedig az ember, halál utáni állapotát illeti: óvakodni kell a képszerű és önkényes elképzelésektől, mivel éppen ezek túlzásai miatt kell gyakran nehézségekkel szembenéznie a keresztény hitnek. A Szentírás által alkalmazott képek azonban tiszteletet érdemelnek. Meg kell ragadnunk azok mély értelmét, elkerülve azt, hogy túlságosan enyhítsük őket, ami gyakran azt jelenti, hogy kiürítik azoknak a valóságoknak lényegi tartalmát, amelyeket e képek jelölnek.

(szf)