Vigyázzatok és virrasszatok! - Martos Balázs Levente elmélkedése Advent 1. vasárnapjára
„Vigyázzatok és virrasszatok!”
– mondja Jézus a vasárnapi evangéliumban. Szavai sürgetnek, felszólítanak, valójában
parancsot adnak még akkor is, amikor példázatokban beszél. Advent első vasárnapján
Jézust sejtjük az idegenbe indulóban, aki éberséget rendel, amíg vissza nem tér. Az
éjszaka, a várakozás ideje, hosszúra nyúlhat, nem tudjuk, meddig tart majd – mondja.
Aztán befejezésül megerősíti: „Amit nektek mondok, mindenkinek mondom, virrasszatok!”
Jézus
szavaiban sokféle kép és sokféle jelentés sűrűsödik. Először is érdemes megfigyelnünk
a távolba induló ember példázatát. Valami értékeset hagy hátra, a házát, vagyonát,
benne egész csapat szolgát. A kapuőr ebben az esetben valóban vigyáz a vagyonra és
az emberekre. Értékes feladatot lát el, amelyet ura bízott rá. Jézus azután kissé
változtat a képen. Már nem az a fontos, hogy a kapuőr vigyázzon a házra és a benne
lévőkre, hanem az, hogy az úr mindenkit ébren, teljes készenlétben találjon, amikor
hazatér. Talán osztályozza a szolgákat? Vagy inkább olyan nagy veszély fenyegeti a
házat, hogy mindenkinek talpon kell lennie? Akárhogy is van, a két példázat finom
különbsége fontos tanulsággal szolgál: a tanítványokat egyfelől külső veszély fenyegeti,
másfelől viszont az urukkal való kapcsolatuk a tét.
A virrasztás tehát egyfelől
megerősíti a Jézussal való kapcsolatot. Jézusnak ezek a virrasztást parancsoló szavai
azelőtt hangzanak el, hogy megkezdődne az ő személyes szenvedés története. Ő virraszt
és imádkozik a Getszemáni-kertben: hogy az Atya akarata szerint élhessen, mindhalálig
engedelmes szeretetben. Azután a távolba indult – meghalt és feltámadt. Igaz, hogy
feltámadása után „sokféle módon megmutatta, hogy él” (vö. ApCsel 1,3), de azért az
is igaz, hogy jelenléte ettől fogva csak a hitben elérhető. Az a szolga, aki nem várja
Ura érkezését, nem számol azzal, hogy az Úr visszatér. Talán nem hiszi, hogy Jézus
valóban feltámadt és él. Virrasztani és vigyázni ebben az esetben elsősorban azt jelenti:
a hitre vigyázni, a hitet ébren tartani. Egyszerűen azt mondani napról napra: Jézus
él, és vissza fog térni! Meg fogja mutatni a jelenlétét!
De miféle külső veszélyeknek
van kitéve a hit? Márk evangéliuma szerint Jézus nemcsak a saját szenvedését jövendöli
meg, hanem tisztában van a tanítványokra váró megpróbáltatásokkal is, amelyek őket
a Mester távozása után érik majd (vö. Mk 13,5-23). Mire Márk a hatvanas-hetvenes évek
fordulóján megírta evangéliumát, a jövendölések nagy része beteljesedett: az apostolok
a szenvedés óráiban megfutamodtak; a tanítványok közössége már túl volt az első római
keresztényüldözésen, az árulások és belső konfliktusok keserű tapasztalatán. S bár
nem tudjuk biztosan, valószínű, hogy ismerték a Kr.u. 66-ban kezdődő zsidó felkelés
és háború eseményeit is. A templom pusztulása, az áldozatok rendjének vége, amelyet
Jézus megjövendölt, egy egész vallásos világ megrendülését jelentette. Akkoriban ráadásul
sokféle álmessiás lépett fel. Sokan hirdették, hogy csak náluk van az üdvösség.
Ebben
a felfordult világban Jézus intése először is azt jelentette, hogy a tanítványok ne
hagyják magukat megtéveszteni. Várják a nagy átalakulást – de valóban őt magát várják!
Azt a szeretetet és irgalmat, amely Jézus tetteiben és szavaiban megnyilvánult, nem
szabad, valójában nem is lehet mással összetéveszteni. Márk evangélista nem részletezi,
hogyan lehet felismerni a hamis messiásokat. A törekvés, hogy képesek legyünk a megkülönböztetésre,
része a virrasztásnak és vigyázásnak.
A külső veszélyek másfelől – furcsamód
– mintha hozzá tartoznának a világ rendjéhez. A felfordulás, a rendetlenség szinte
tervszerű. A várható nehézségek észhez térítenek, és arra indítanak, hogy komolyan
készüljünk. A világ szokott rendjének felborulása megdöbbent, de helyet is ad annak,
hogy mindent egészen Istenre bízzunk. Ez is virrasztás: képes vagyok a várakozásra,
de a döntő esemény, az Úr érkezése, nem rajtam múlik. Várakozás közben magam is átalakulok
– megnyílok a teljesebb találkozásra.
Különös tény, hogy visszatekintve erősödik
bennünk a jövő reménye. A múltat nem lehet újra átélni, de a jövő még lehet közös.
Ha engedünk Jézus sürgető felszólításának, hogy vigyázzunk és virrasszunk, akkor talán
sikerül belépnünk Jézus idejébe és a tanítványok idejébe. Jézus elfogadta, hogy mindennek
úgy „kell” lennie, ahogyan az Atya akarja és engedi. Jézus idejét ezért maga az Atyaisten
tette örökkévalóvá, a feltámadásban. A tanítványoknak meg azért lett ideje jót tenni,
azért volt ereje hinni és remélni „a remény ellenére” is, mert Jézusról szerzett tapasztalatukba
és az ő tanító szavaiba kapaszkodtak. Így remélték Uruk visszatértét. Idejük kitágult,
megnyílt arra, aki újra, még mindig, az Eljövendő.
Jézussal és a tanítványokkal
virraszthatunk mi is. Nem szabad kevesebbel beérnünk, mint Jézus valódi, őszinte szeretetével.
Bizonyára imádkoznunk kell azért, hogy felismerjük őt, ahogy a mindennapokban örömre
gyújtja szívünket, ahogy nem engedi, hogy reményvesztett emberekké váljunk. Bizonyára
kérhetjük, és kérnünk is kell, hogy adjon éber, eleven szívet, amely nem ijed meg
még saját nehézkességétől sem, saját újra meg újra megtapasztalt hidegségétől, földies,
álmatag, kisszerű gondolkodásától. Így nemcsak a szánk, hanem a szívünk-lelkünk, a
mosolyunk és a belső szabadságunk hirdeti majd minden kortársunknak: érdemes virrasztani!
B
év, Advent 1. vasárnapja; Iz 63,16b-17.19b; 64,1.2b.3-8; 1Kor 1,3-9; Mk 13,33-37