Ki vagy te? - Martos Levente Balázs elmélkedése Advent 3. vasárnapjára
Advent 3. vasárnapján már ismerős Izajás próféta „kiáltó hangja”: „Egyengessétek az
Úr útját!”, és ismerős Keresztelő János is, aki állhatatosan valaki másra mutat, az
eljövendő Jézusra. Ilyenkor, időben egyre közelebb a szívünk mélyén vágyott karácsonyi
ünnephez, bizonyára átjár bennünket a kérdés: vajon születik-e öröm ebből az alázatos
és állhatatos várakozásból?
Evangéliumi történetünk jelentős része egy beszélgetést
idéz fel, amelyet szinte kihallgatásnak kellene mondani. Jézus korának jeruzsálemi
vezetői éberen őrködtek a nép körében lábra kapó vallási eszmék felett, s talán fel
akarták mérni, közelről akarták tudni, ki ez a János, mit mond magáról.
„A
Messiás vagy? Illés vagy? A próféta vagy?” Ezekben a kérdésekben azonban több is,
más is rejlik, nemcsak kutakodás. Egy messiás fellépése talán még lehet veszélyes
politikai ügy. De Illést, akinek az idők végén vissza kell térnie (vö. Mal 3,23),
vagy a Mózes után megígért másik prófétát (vö. MTörv 34,10) különösen is várják azok,
akik valóban keresik Istent, akik tényleg vágyakoznak a megígért nagy megújulásra.
Azt is ki kell emelni, hogy Keresztelő Jánosban nem véletlenül láttak ekkora távlatot.
Népszerűsége nem lehetett alaptalan. A szavainak nyilvánvaló súlya kellett hogy legyen.
Ennyi kérdést mi is csak olyanoknak tennénk fel, akiknek a tettei és szavai, a személye,
az élete megdöbbent és elgondolkoztat.
Továbblépve a mai korba, óvatosan magunkra
is vehetjük a Keresztelő helyzetét. A kereszténység tudatában van: ha élete nem támaszt
kérdést, ha nincs benne semmi rendkívüli, ha nem tud felmutatni valódi alternatívákat,
akkor elveszítette az ízét, akkor „mécsesét” sürgősen tisztogatnia kell. Az „alternatív”
megoldásokat néha joggal fogadjuk gyanakvással. Nagy döntések előtt az óvatosság kötelező.
És mégis: nem lehet véletlen, hogy szövegünkben éppen a „hivatalos szervek”, a vallási
és állami vezetők nyugtalankodnak, értetlenkednek. Az elbeszélés kezdetben papokat
és levitákat említ, később a farizeusokat nevezi meg. Ebben a küldöttségben mintha
egyszerre látnánk az intézmények és nagy hagyományú közösségek előnyeit és hátrányait:
egyfelől éppen ezek tartják ébren a valódi értékek iránti fogékonyságot, ezek őrzik
a nagy erkölcsi és kulturális rendszerek vívmányait. Másfelől elveszíthetik tekintélyüket,
ha képtelenek a jelenben élni, az újat, a váratlant és egyedit értékelni és segíteni.
A
jeruzsálemi kérdezők e pillanatban még helyesen mérik fel a helyzetet: látják János
tekintélyét. De honnan ez a tekintély? Talán János radikális őszintesége teszi. Az
ő „örömhíre” először is egyfajta tagadás: tagadása mindannak, ami hamis dísz volna,
ami nem ő. Tekintélye abból fakad, hogy szabadon és bátran aláveti magát egy nagyobb
tekintélynek, amelyet a hitben ismer el. Megtagadja önmagát, hogy Isten ragyoghasson
benne. De azt is állítja: „Közöttetek van, akit nem ismertek.” Jézus, aki az utolsó
estén a szeretet parancsát hirdeti és gyakorolja, az Atyáról mondja majd tanítványainak
(Jn 14,7): „Mostantól fogva ismeritek és látjátok.” Csodálatos pillanat ez, hiszen
az evangélium kezdetén még azt halljuk: „Istent soha senki nem látta…” (Jn 1,18) Keresztelő
Jánosnál kezdődik a történet, mert ő bátran beszél arról, amit hisz, bár még nem lát.
Jézusnál folytatódik, aki arról tanít, amit látott (vö. Jn 8,38), sőt, szeretetével
láthatóvá teszi, akit még senki nem látott.
És hogyan folytatódhat mindez bennünk,
velünk? Nekünk is szükségünk van tanúkra. Olyanokra, akikről kiált, hogy nem ők a
világosság, és mégis bragyogta őket Isten fénye. Talán kiábrándultak már néhány evilági
ígéretből. Elfelejtik bizonygatni saját értéküket, hogy lássák és tanúsítsák a másikat,
a rájuk sugárzót. „A világosság a sötétségben világít” (Jn 1,5).