Az Ige Istennél – és köztünk, velünk: Martos Balázs atya karácsonyi
elmélkedése
Karácsony ünnepi miséjében Szent János evangéliumának bevezető himnuszát olvassuk
az Igéről. Ez az Ige „kezdetben”, vagyis öröktől fogva Istennél volt, sőt maga Isten.
Ez az Ige nem más, mint Jézus Krisztus, akiben az Atyaisten kimondta önmagát, és akit
elküldött, hogy a megtestesülten meg is mutassa Isten örök szeretetét. Ezért a benne
hívők számára ő a világosság, az igazság, a kegyelem és az élet teljessége.
Amikor
karácsony ünnepi miséjére érkezünk, már átéltük a gyönyörű szép, titokzatos éj bensőséges
titkait Máriával és Józseffel, a sietős pásztorokkal és az éneklő angyalokkal. A szívünkben
ott kavarog, amit láttunk és hallottunk, amit megköszöntünk, és amit megbocsátottunk,
meg talán az is, ami nehezen gyógyuló sebként hosszú ideje kísér. S ehhez az ünnepi,
súlyos lelki töltethez most hozzászól az evangélium, sűrűn és fényesen, mint a nemes,
tiszta olaj. János, a szeretett tanítvány mintha magas hegyre vezetne minket, ahonnan
egyszerre látjuk Jézus egész útját, egész sorsát. Múltját, amelyben a világra születése
előtt örökké az Atyánál volt; sorsát, amely befogadás és elutasítás; egységét Istennel
és ellentétét a világgal és sötétséggel.
Bár e himnusz sokszor ismétlő, lelkes
sorai a teremtett és teremtetlen teljességet, végül is magának Istennek végső mélységét
szólaltatják meg, azért nem felejtik az emberit, a végest, az Istenre várakozót sem.
János nem ír a titkos betlehemi éjszakáról, nem kínálja a kisdedet, hogy vegyük karjainkba,
de azért pontosan tudja, hogy az Ige, Jézus, valódi ember, aki megsiratja majd barátját,
Lázárt, és aki az utolsó estén lehajol, hogy rabszolga módjára megmossa tanítványai
lábát is. A gyermek születése helyett az ő sodró, kavargó, ismétlő kijelentései az
Ige teremtő, kinyilatkoztató és megváltó művét követik, amelyben az ember és a világ
születik újjá. Az „Atya Egyszülöttjének dicsősége” ragyog és kiárad azokra, akik hisznek
benne. Az az isteni teljesség, amelyben az Ige részesít, nem romantikus aranykorra
emlékeztet, nem valamiféle történeti kezdet feltárására ösztökél, hanem mint örök
napkeltéhez, Istenhez vezet. Így kínálja az élet most is elérhető, most is befogadható
teljességét.
Hogyan szólalunk meg, amikor tele van a szívünk? Néha csak ízleljük,
ismételgetjük újra meg újra ugyanazokat a szavakat – szeretet, igazság, világosság,
kegyelem, irgalom. Máskor ellentéteket hívunk segítségül, hogy közibük feszítsük a
mindenséget – világosság és sötétség, élet és halál, bűn és megbocsátás, Isten és
ember. Így tesz az evangélium is. Mondja a történetet, amely a „kezdettől” a mindenkori
jelenig tart. Mondja ellentéteit, amelyekben az ég küldöttei méltóság szerint állnak
sorba, ahol János a Világosság tükre, Mózes törvénye csak a kegyelem és igazság fészekrakója
lehet.
János evangéliuma nem szólaltatja meg a gyermek Jézust, de hosszasan
„beszélteti” majd a felnőttet. Akkor magától Jézustól halljuk, hogy a világba jött,
de visszatér az Atyához. Tőle halljuk a szeretet parancsát, őt látjuk imádkozni mindazokért,
akiket neki adott az Atya, s akik a világban maradnak. Karácsonykor bizonyára mindannyian
egy kissé másként látjuk ezt a világot. Látjuk, meghatottan vagy kevésbé, hogy van
benne szeretet, és van benne sok-sok sötétség is. Ezt a világot szerette Jézus, ennek
akarta megmutatni az Atyát. Nem vagyunk egyedül. Ahogy végighallgatjuk az evangélium
szavait, magához ölel a tanúságtevők kórusa: mi „láttuk dicsőségét”. Felelünk hát
mi is, Jézus szavaival: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”