Az Üdvözítő születése olyan világosság, amely szertefoszlatja a legsűrűbb sötétséget is

„A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad” (Iz 9,1). „Egyszerre csak ott állt előttük (a pásztorok előtt) az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége” (Lk 2,9). Karácsony szent éjszakáján a liturgia így mutatja be nekünk az Üdvözítő születését: olyan világosság, amely áthatol a legsűrűbb sötétségen is és azt szertefoszlatja. Az Úr jelenléte népe körében eltörli a vereség súlyát és a rabszolgaság szomorúságát és helyreállítja az örömet és a derűt.

Nyissuk meg szívünket és személjük a nap-gyermek csodáját!

Mi is, ezen az áldott éjszakán, eljöttünk Isten házába, áthaladva a földet beburkoló sötétségen, de vezetett minket a hit lángja, amely megvilágítja lépéseinket és éltetett minket a remény, hogy megtaláljuk a „nagy fényességet”. Szívünket megnyitva, nekünk is lehetőségünk nyílik arra, hogy szemléljük annak a nap-gyermeknek a csodáját, amely a magasból felkelve megvilágítja a látóhatárt.

Isten türelmesen várakozik az emberre, nem tagadhatja meg önmagát

A világot beborító sötétség eredete az idők kezdeteihez nyúlik vissza. Gondoljunk csak arra a sötét pillanatra, amikor elkövették az emberiség első bűntettét, amikor az irigységtől elvakult Káin keze halálos csapást mért testvérére, Ábelre (vö. Ter 4,8). Az évszázadok folyását így az erőszak, a háborúk, a gyűlölet, a másik eltiprása jellemezte. De Isten, aki elvárásait a saját képére és hasonlatosságára teremtett emberbe helyezte, várakozott. Olyan sokáig várakozott, hogy talán egy bizonyos ponton feladhatta volna a reményt. Azonban nem mondhatott le a várakozásról, nem tagadhatta meg önmagát (vö. 2 Tim 2,13). Tehát továbbra is várakozott türelemmel az emberek és népek korrupciójával szemben.

Isten mindig várja a tékozló fiú hazatérését

A történelem útján haladva a világosság, amely széthasítja a sötétséget, kinyilatkoztatja nekünk, hogy Isten az Atya, és türelmes hűsége erősebb a sötétségnél és a korrupciónál. Ezt hirdeti Karácsony éjszakája. Isten nem ismeri a dühkitörést és a türelmetlenséget; mindig itt van, mint a tékozló fiú példabeszédének atyja, várakozik, hogy már messziről megpillanthassa az elveszett fiú visszatérését.

Az üzenet nem más, mint Isten irántunk való gyöngédsége

Izajás próféciája bejelenti egy hatalmas fény felvirradását, amely széthasítja a sötétséget. A fény Betlehemben születik: befogadja őt Mária szerető keze, József szeretete, a pásztorok csodálkozása. Amikor az angyalok bejelentik a pásztoroknak a Megváltó megszületését, ezekkel a szavakkal fordulnak hozzájuk: „Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket” (Lk 2,12). A „jel” Isten végsőkig vitt alázata; a szeretet, amellyel azon az éjszakán Ő magára vette törékenységünket, szenvedésünket, aggodalmainkat, kívánságainkat és korlátainkat. Az üzenet, amelyet mindenki várt, amelyet mindenki keresett lelke mélyén, nem volt más, mint Isten gyöngédsége: Isten, aki szeretettel csordultig telt tekintettel néz ránk, aki elfogadja nyomorúságunkat, Isten, aki szerelmes kicsinységünkbe.

Megengedem-e Istennek, hogy szeressen engem?

Ezen a szent éjszakán, miközben szemléljük az éppen most megszületett és jászolba fektetett Gyermek Jézust, arra kapunk meghívást, hogy elmélkedjünk. Hogyan fogadjuk be Isten gyöngédségét? Hagyom, hogy Ő elérjen engem, hagyom, hogy átöleljen, vagy megakadályozom neki, hogy közeledjen felém? „De én keresem az Urat” – válaszolhatnánk. Mindazonáltal a legfontosabb dolog nem az, hogy keressük őt, hanem az, hogy hagyjuk: Ő találjon meg engem és szeretettel megsimogasson. Ez az a kérdés, amelyet a Gyermek feltesz nekünk puszta jelenlétével: megengedem Istennek, hogy szeressen engem?

Milyen nagy szüksége van ma a világnak a gyöngédségre!

Azután: van-e bátorságunk ahhoz, hogy gyöngéden befogadjuk a mellettünk élők nehéz helyzeteit és problémáit, vagy jobban szeretjük a személytelen megoldásokat, amelyek talán hatékonyak, de nélkülözik az evangélium melegségét? Milyen nagy szüksége van ma a világnak a gyöngédségre!

A keresztény válasza nem lehet más, mint amit Isten ad kicsinységünkre. Az élettel jósággal, szelídséggel kell szembenézni.

Nyissuk meg szívünket az Úrnak és könyörögjünk hozzá kegyelméért!

Amikor tudatára ébredünk, hogy Isten szerelmes kicsinységünkbe, hogy Ő maga kicsinnyé válik, hogy jobban találkozhasson velünk, nem tehetjük meg, hogy ne nyissuk meg neki szívünket és ne könyörögjünk: „Uram, segíts nekem, hogy olyan legyek, mint te, add meg a gyöngédség kegyelmét az élet legkeményebb körülményei között, add meg nekem a közelség kegyelmét minden szükséggel szemben, add meg a szelídség kegyelmét minden konfliktusban”.

Isten ajándékát az egyszerű, alázatos szívű emberek fogadják be

Kedves fivérek és nővérek, ezen a szent éjszakán szemléljük a jászlat: ott „A nép, amely sötétben járt, nagy fényességet látott” (vö. Iz 9,1). Látta az egyszerű nép, amely készen állt arra, hogy befogadja Isten ajándékát. Ezzel szemben nem látták az arrogánsak, a gőgösek, azok, akik a törvényeket saját, személyes szempontjaik szerint határozzák meg, azok, akik a bezártság magatartását öltik fel magukra. Nézzünk a jászolra és imádkozzunk, kérve a Szűzanyát: „Ó Mária, mutasd meg nekünk Jézust!”

(vm)