Oltalom alatt - P. Vértesaljai László írása Róma történelmi falai és a kisded Jézus
oltalmazásáról
Quae Urbem
servaverunt hic moenia servantur Amik egykor a Várost védték, itt e falak
most védelemre szorulnak
Római diákkoromban mindig nyugodt sétalehetőséget
találtam a kollégiumtól északkelet felé a Via Carduccin. Távol a zajosabb turistavilágtól,
errefelé már csak az Urbs lakói járnak. Ám hiába is épült itt közel száz éve egy nagyvárosi
negyed, előkelő házakkal, sőt hatalmas minisztériumokkal, azért imitt-amott váratlanul
előbukkan a múlt. Amiként a Carducci és a Salandra kereszteződésében is, magas klasszicista
épület sarkán nagy bolthajtások alatt ősi városfal szoros tömbje húzódik. A szép hármas
ív fölött felirat, míves római kapitális betűkkel: QAE VRBEM SERVAVERUNT HIC MOENIA
SERVANTUR. Nyelvtanilag értettem a formulát, csodáltam is a két beszédes szót, az
utóbbi ige tömör passzívumát, amit mi csak körülírva tudunk visszaadni, hogy ezek
a falak itt alant egykor Rómát védték és most megöregedve már védelemre szorulnak.
Lassanként magam is a védett kor felé haladva, értem meg a passzívum immár nem is
csak grammatikai értelmét, hanem gyökér-jelentését.
Valamikor az Urbs alapítása
után nem sokkal, a hatodik római király idejében, az etruszk Servius Tullius uralkodott.
Ő építette ezt a városfalat a lassanként terjeszkedő Róma számára, melynek egy része
ma is fennmaradt töredékes darabjaiban. A király – két igazi etruszk Tarquinius király
közt egy etruszk rabszolgalány fia – nevében is (Servius) hordozta alacsony származását,
de szívében anyjának szolgai, gondoskodó-törődő lelkiségét is, így amikor védeni és
biztosítani kellett a várost, akkor falat építtetett 11 kilométer hosszban. Az Urbs
hosszú történetében ez az időszak még a gyermekkor, ekkor kezd kifelé fordulni és
megkeresi a köldökzsinóron keresztül saját eredetét. Délkelet felé indul, onnan ahonnét
jött. Az első igazi útját az Urbsnak, a többszörös konzul, Appius Ciecus készítteti
és azt részben még manapság is használják, ez a híres Via Appia Antica. Rómát köti
össze Brindisium-on (ma Brindisi) keresztül a hellén világgal, s az alapító-atya Aeneas
hagyományán keresztül Trójával.
Az a passzívum nem hagy nyugodni. Térülök,
fordulok, nézem a falakat, a szépen faragott kváderköveket és belegondolok ebbe a
hatalmas időbe: több mint két és félezer év! Lehajtott fővel sétálok vissza a kollégiumba.
Hjah, az idő meghajlítja az ember fejét, szépen lassan egy élet ívében, míg végül
egészen, csak hogy beférjünk majd azon a szűk kapun.
Az Erdészeti Minisztérium
mellett járok, egyik bejáratánál betlehemi jászol. Földerül az arcom, ejszen még ilyen
is létezik a mai „eu-s” világban egy minisztérium bejáratánál! Fából faragott figurák,
a kis Jézus, az Anya és József, pásztorok a bárányokkal. S erdei népek hódolata szakajtónyi
szelídgesztenyével, dióval, olívabogyóval. Ez még kézműves világ, fából faragott öreg
szánkóval, hosszú gyaluval. S ott a bölcsőben a Gyermek. Egy gyermek mindig meg tudja
lágyítani az ember szívét. Mivel is? Töprengek… Talán leginkább a gyámoltalanságával,
a kiszolgáltatottságával. Hogy egyedül nem maradhat, mert nem éli túl az életet. Segítségre
van szüksége. Hirtelen belém hasít a felismerés, de hiszen mindannyian ebből a bölcsőből
jövünk, és mindannyian gyámoltalanul! Ez alól a törvény alól e Gyermek sem kivétel.
Karácsony betlehemi jelenete általában a rendkívülire fogékony, a pásztorok
éjjeli hódolatára, az angyalok mennyei kórusára, a háromkirályok imádására… Pedig
annak a Születésnek a legfőbb titka ugyanaz, mint az öreg római szerviuszi falaké:
moenia servantur. Van is pontos magyar szavunk erre: a kiszolgáltatottság, amit befed
az oltalom. Azt hiszem, ez Karácsony egyik nagy titka, onnan fölülről nézve: az Isten
Fia, az Oltalmazó, a Védelmező, itt közöttünk védelemre, oltalomra, kiszolgálásra
szorul. Tömören: az Oltalom oltalmazást kér. Minden borul itt ebben a megközelítésben,
mert aki majd csak adni fog, életet, jövőt egy örökkévalóságon át, az most csak kér,
nem ad semmit, csak kér. Még csak nem is emberi szóval, hanem a gyermek egynyelvű
sírásával-nevetésével, amit mindnyájan értünk. Ez az Isten stílusa, megérteni nem
tudjuk, csak elfogadni és ünnepelni. Mégis, örökké keressük az értelmét ennek a furcsa
isten-közelítésnek. Evangéliumi odavetett széljegyzet segít valamelyest: „Fiamat majd
csak megbecsülik” (Mk 12,6). „Valahogy csak emberré gyámolítják az én kicsi fiamat!
- bizakodik az Örök Bizakodás és nem is alaptalanul.
Karácsony azért szép
történet, mert ez az isteni bizakodás találkozik egy feltételen emberi bizalommal,
Máriáéval. Ezt az isteni kiszolgáltatottságot veszi fel Mária, szó szerint felveszi
a karjaiba. Az a kicsi majd később beszélni fog a pohár vízbe rejtett lehetőségről,
de még mielőtt elmondaná, átéli a pár csepp tej utáni vágyat. És kéri a testmeleget
is hozzá, Anyjának ezer és ezer meleg és boldog csókját, de ez a kisgyermek gyámoltalanságában
éppúgy rászorul arra a háttérben dörmögő mélyebb hangra, csiklandozó szakállára, mert
az apák gyengéd csókjai éppúgy gyámolítják a gyermeket, mint az anyák.
Ahogy
a felhő, a tűz, a sátor az istenjelenlét formája egykoron, úgy most ez a szülői, anyai
és apai gondoskodás, törődés az az alap, ami az emberlét ősfundamentuma. Boldog az
az ember, aki megkapja ezt kicsiként, de jövő időbe illeszti talán még igazabb ez
a kijelentés: boldog ember lesz az, aki gyermekként megkaphatta ezt az ősfundamentumot,
szép magyar szóval a gyámolítást. Isten népe egy cseppet sem és soha nem habozott
felismerni ezt az igazságot. Versbe foglalta, dallá kerekítette és már zeng is a „Sub
tuum praesidium” a századokon át: „Oltalmad alá futunk, Istennek szent Szülője, könyörgésünket
meg ne vesd szükségünk idején. Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, ó
dicsőséges és áldott Szűz”.
És hogy senki ne szisszenjen fel, hadd említsem
meg azt a tényleg tenyérnyi papirusztöredéket, amit a 20. században találtak meg az
egyiptomi Alexandriában. (Lám a Gondviselés hogy megoltalmazta a történelem századain
át azt a 18x9,4 cm-es kicsiny papiruszlapot!) 1917-ben a manchesteri John Rylands
könyvtár szerezte meg, majd 1938-ban látott napvilágot a kritikai kiadása. A harmadik
századvégi kopt liturgia már használta, éppen Karácsonykor, a nagy keresztényüldözések
idején. Ahogy az Isten Fia oltalmat talált Máriánál, úgy később és egészen máig a
Fiának követői és barátai, mi keresztények, valljuk együtt ma is: Sub tuum praesidium…,
mert mindannyian anya, különös módon is az Isten Anyja oltalmára szorulunk.