2015-01-08 14:23:34

Út, örvény és vihar - Martos Balázs atya elmélkedése Urunk megkeresztelkedése ünnepére


Urunk megkeresztelkedésének ünnepe újra a júdeai pusztába, a Jordán partjára hív bennünket. Az egyházi év ritmusa Jézus nyilvános működésének és igehirdetésének útját követi. Az ünnepek segítségével társul szegődünk ahhoz, aki az ember útitársa akart lenni. Ez az út azonban, ahogy a keresztelésről szóló evangéliumból is nyilvánvaló lesz, nem egyszerűen földi, előre haladó, hanem mennyei, Istentől kezdett és Istenhez emelkedő.

Jézus útja a galileai Názáretből indul. Ez a kicsiny, az Ószövetségben meg sem említett falucska volt Jézus emberi felnőtté válásának, rejtőzködő engedelmességének, munkás életének helyszíne. Isten tudja, hogy miért éppen akkor „telt be az idő”, miért volt mintegy harminc éve egyszerűen arra, hogy velünk nőjön, alakuljon, erősödjön. Jézus most beáll a sorba a Keresztelő után. Bizonyos értelemben odaszegődik azokhoz, akik a bűnbánat lehetőségét, a megújulást keresik, akik szeretnének hazatalálni Istenhez. Egyben kilép a nyilvánosság elé.

Jézus alámerül a Jordán vizében. Az ember szívesen elmerül abban, képletes értelemben is, ami felfrissíti és megtisztítja, így az Istentől adott új életbe, a teremtés újdonságát jelképező, életet adó mélységekbe is. János azonban azt ígérte, hogy Jézus „a Szentlélekben” keresztel majd. Jézus tehát egyfelől a Szentlélek irányítása alatt áll, vagyis Istennel való teljes egységben cselekszik. Másfelől azok, akik az ő keresztségében részesülnek, a Lélekben merítkeznek meg. János azt is mondta, hogy Jézus „hatalmasabb”, szó szerint „erősebb” nála. Ez a szó másutt az ördögűzések összefüggésében hangzik el (vö. Mk 3,27). Jézus tehát képes arra, hogy kiűzze a gonoszt, s helyébe az Isten Szentlelkébe merítse övéit. Aki vízzel keresztel, a víz erejét adja tovább, emlékeztet a kezdeti tisztaságra, hiszen Isten mindent jónak teremtett (vö. pl. Ter 1,4.31). Aki azonban „Szentlélekkel” keresztel, az Istennel való belső kapcsolatba vezet be.

Márk ezután Jézus mellé állít bennünket, hogy vele lássuk és vele halljuk, ami történik. Jézussal látjuk, ahogy „megnyílik”, sőt szó szerint „felszakad” az ég, és Jézust szólítja meg az égből hallatszó hang is: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik.” A „szétszakadó” ég most nem pusztító esőt hoz, mint az özönvíz idején, hanem válaszol az Istenre várakozóknak: „Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál…!” (Iz 63,19b). Már nemcsak János tanúskodik arról, akinek el kell jönnie. Most maga Isten szólal meg, ő tanúskodik Fia mellett, ő árasztja el, illetve ő erősíti meg Szentlélekkel a Fiút, akinek ez a látomás és ez a hang elsősorban szól. Így kezdi meg működését, így lesz képes egész a keresztig kitartani az Atya iránti engedelmességben (vö. 9,7; 14,36). Elmerül a halál hullámaiban (vö. Zsolt 69,1-4.15-16), de aztán onnan is felemelkedik. Erősebb – a halálnál.

Vessünk még egy pillantást az egész jelenetre. Merre visznek az Isten útjai? János a hívő, aki bízik Istenben, bár még nem tudja, hogyan valósul meg az ígérete. Istennek engedelmeskedik, de elképzelései csak földiek lehetnek: ki a nagyobb, ki az erősebb, ki volt előbb és ki jön utóbb. Jézus rálép erre az útra, bandukol egy ideig ezen a síkon, de aztán váratlanul és teljes bizalommal felel a megnyíló égnek, a leszálló magasságnak.

A víz mélysége, az ég magasa: Isten örvénylő szeretetének titka. Ebbe merítettek be bennünket, amikor a keresztségben újjászülettünk vízből és Szentlélekből. Efelé tartunk, amikor sikerül engedelmesnek, halló szívűnek lenni, amikor a felülről, belülről, vagy ki tudja, honnan érkező hang eltalál és életre kelt. Mert Isten Fia megszentelte a vizek árját, és a Lélek betöltötte a mindenséget.

B év, Urunk megkeresztelésének vasárnapja








All the contents on this site are copyrighted ©.