P. Vértesaljai László jegyzete a Charlie Hebdo elleni merénylet margójára

„Csak azt feledném, azt a franciát…” – tör fel bennem egy verssor Pilinszkytől a párizsi vérengzés feletti döbbenetemben. S éppen francia! Nézem a képet, s látom a földön fekvő francia rendőrt, amint megsebesülten a pár másodperce kapott lövéstől, most felemeli a fejét és utolsó erejével két kezét feltárja. Álarcos merénylőjére néz. Mint egy bárány! Könyörög. Az életéért. Nem fontolgat semmit, ideje sincs erre, ősi ösztönös életmentés! Mindannyian így cselekszünk: védjük az életünket. Neki a szemei beszélhettek, a szemei. Az arcban mindig ezt keressük és elvéthetetlenül szembesülünk a másik szemével. Vonz. Odavonz!

Ahmed Merabet-nek hívták, 42 éves francia muzulmán rendőr, akit éppen a Párizs 11. kerületében fekvő szatirikus hetilap védelmére rendelt a parancsnoka. Nevének jelentése „dicséretre méltó”. Ismerhette a Koránból a Próféta tiltását: Muzulmán muzulmánra nem emel kezet”.

Az ő kezének mozdulata - sokáig, alaposan és megrendülten nézem – olyan, mint az enyém a szentmisém, az ima során, mint az ókeresztény „orans”, imádkozó figuráké itt Róma katakombáiban, akik az Istent, az egyedül dicséretre Méltót dicsérték. Hallom a francia szót: „Seigneur, prends pitié! – Uram, irgalmazz!”.

Csak ebben bízom, ebben a tekintetben, mely az álarcos arc szemeiben megérinthette a még tisztát, a még romlatlant. Mert meggyőződésem, hogy az egészet nem tudjuk elrontani magunkban. Most valahol a 42-es út melletti erdőben tág pupillákkal keresi a kiutat, a túlélést. Akármi is lesz, azt a tekintetet, a földön fekvő Ahmed rimánkodó tekintetét soha ne feledje! Égjen bele a szívébe, lelkébe, perzselje, égesse és ott teremjen conversiot, megtérést! Tudja meg azt is, hogy kit lőtt agyon, így szemtől szembe! Bennem az éjszaki eszmélés csendjében fölbukkan az a szempár, mely 2006. október 23-án a Múzeum körúton rám lőtt. Nyolcvan méterről, álarcban, elrejtőzve, névtelenül, gyáván. Azóta sem lépett elém. Csak a szemére emlékszem, ahogy célzott, ahogy rám tartotta a fegyverét. A dördülésig hittem, hogy nem fog lőni. De lőtt! És eltalált egy könnygázlövedékkel. A zászlóm nyele mentett meg.

Ez a párizsi terror most más, mint szeptember 11-e, más a tekintet szempontjából. Ott nem lehetett szembenézni azzal a háromezer ártatlannal, de itt – ahogy a képen látjuk – legalább ezzel az eggyel igen! És mi ismerjük az Arany balladából Ágnes asszony mérhetetlen kínját, mely a tébolyultságig sodorja őt.

Ezt a megtérést kérte másnap, a csütörtök reggeli szentmiséjén Ferenc pápa. Nem hiszek másban. Azt gondolom, és várom is: fogják el, állítsák bíróság elé, nézzen szembe szörnyű tettével, és büntessék is meg érte, a törvény szerint. De a szíve megtérését csak az a könyörgő szempár adhatja meg…, az Isten nevében. Ez a haldokló utolsó fegyvere, a kicsiké, a bárányoké: könyörgő tekintet. Eleouszia!

Azok ott hárman azt kiabálták: Allah akbár! Isten a legnagyobb! Hiszem és vallom, Isten a legnagyobb – az irgalomban, akármilyen nagy bűntett fölött. Dives in misericordia!

(vl)