Ferenc pápa üzenete a vándorlók és menekültek világnapjára, január 18-ra
Az egyház határtalan és mindenki anyja
Kedves Testvérek!
Jézus
„a legjobb hithirdető és maga az evangélium” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás,
209). Odaadó gondoskodása, különösen a legsebezhetőbb és kitaszított emberek iránt,
mindenkit arra ösztönöz, hogy gondoskodjon a leggyengébbekről és fedezze fel arcát
mindenek előtt az új formában jelentkező szegénység és rabszolgaság áldozataiban.
Az Úr mondja: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen
voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok.
Börtönben voltam, és fölkerestetek” (Mt 25, 35-36). A földön zarándokló és a magát
mindenki édesanyjának valló egyháznak ezért az a küldetése, hogy Jézus Krisztust szeresse,
imádja és szeresse, különösen a legszegényebb és legelhanyagoltabb emberekben; egészen
biztosan közéjük tartoznak a vándorlók és menekültek, akik megpróbálnak szabadulni
életveszélyes és drámai helyzetükből. Idén ezért lett a vándorlók és menekültek világnapjának
témája: Az egyház határtalan és mindenki anyja.
Az egyház valóban kiterjeszti
ölelő karjait, hogy korlátlanul befogadjon minden népet, különbségtétel nélkül, és
hirdesse mindenkinek: „Isten a szeretet” (1 Jn 4, 8.16). Halála és feltámadása után
Jézus azzal bízta meg tanítványait, hogy tanúi legyenek és hirdessék az öröm és irgalmasság
evangéliumát. Pünkösdkor az apostolok erre bátran és lelkesen kiléptek az utolsó vacsora
terméből; a Szentlélek ereje győzedelmeskedett kétségeik és bizonytalankodásuk felett,
és azt is elérte, hogy igehirdetésüket mindenki megértette a saját nyelvén. Így kezdettől
fogva az egyház egy olyan édesanya képévé vált, akinek szíve korlátlanul nyitva áll
mindenkinek az egész világon. Ez a küldetés már kétezer éves múlttal rendelkezik,
a missziós hithirdetés pedig már az első századoktól kihangsúlyozta az egyház egyetemes
anyaságát, amit aztán a szentatyák írásai továbbfejlesztettek és a II. Vatikáni Zsinat
is újra felélesztett. A zsinati atyák „ecclesia mater”-ről beszéltek, hogy megmagyarázzák
annak természetét, hiszen ez az egyházanya életet ad gyermekeinek, tagjai közé fogadja
őket és gondoskodik róluk (vö. Dogmatikai konstitúció az egyházról, Lumen gentium,
14).
Az egyház, amely nem ismer határokat és mindenki édesanyja, terjeszti
a szolidaritás és befogadás kultúráját az egész világon, minden nép között, és ezért
senkit sem szabad haszontalan, rossz helyen tartózkodó, vagy kiselejtezendő személynek
tekinteni. Ha a keresztény közösség valóban átéli az egyháznak ezt az anyaságát, akkor
táplálja, eligazítja az embereket, utat mutat és türelmesen segít, egyre közelebb
kerül hozzájuk az imádság és az irgalmasság cselekedetei által.
Ma mindez
különös jelentősséggel rendelkezik. Korunkban ugyanis, tanúi vagyunk egy valóban széleskörű
migrációnak; sokan elhagyják származási helyüket, kockázatos utazásokra vállalkoznak,
magukkal cipelik reményeikkel, félelmeikkel és vágyaikkal teli poggyászaikat és emberibb
életfeltételeket keresnek. Ez a vándormozgalom azonban, nem ritkán bizalmatlanságot
és ellenségeskedést idéz elő még a keresztény közösségekben is, még mielőtt bárki
megismerte volna az említett személyek sorsát, üldöztetését, vagy éppen nyomorát.
Ezek a gyanakvások és előítéletek ilyenkor konfliktusba kerülnek a bibliai paranccsal,
miszerint: tisztelettel és együtt érző szeretettel be kell fogadnunk a szükséget szenvedő
idegent.
Egy részről, megszólal bennünk a lelkiismeret hívogató szava:
legyünk érzékenyek az emberi nyomor iránt és gyakoroljuk a felebaráti szeretet parancsát,
amelyet Jézus akkor hagyott ránk, amikor azonosította magát az idegenekkel, a szenvedőkkel,
az erőszak és kizsákmányolás minden ártatlan áldozatával. Más részről, emberi természetünk
gyengeségének következtében, érezzük azt a kísértést is, „hogy olyan keresztények
legyünk, akik óvatos távolságot tartanak az Úr sebeitől” (Evangelii gaudium apostoli
buzdítás, 270).
A hit, remény és szeretet bátorsága azonban azt is lehetővé
teszi, hogy leszűkítsük az emberi tragédiáktól elválasztó távolságokat. Jézus Krisztus
ugyanis azt várja tőlünk, hogy felismerjük Őt a vándorlókban és a menekültekben, a
száműzött és hontalan emberekben; általuk is arra szólít minket, hogy osszuk meg velük
anyagi tartalékainkat és esetleg még abból a jólétből is adjunk fel valamit, amiért
valamikor jól megdolgoztunk. Erre emlékeztetett VI. Pál pápa, amikor kijelentette:
„a kedvezőbb helyzetben lévőknek kötelességük bizonyos jogaikról lemondani, hogy javaikat
bőkezűbben bocsáthassák mások rendelkezésére” (Octogesima adveniens apostoli buzdítás,
1971. május 14., 23).
Mindezeken túl, a mai társadalmak multikulturális
jellege is arra ösztönzi az egyházat, hogy vállalja a szolidaritás, a közösségépítés
és az evangelizáció új feladatait. A vándormozgalom sürgeti az emberek és kultúrák
harmonikus együttélésének szavatolását, azoknak az értékeknek az elmélyítését és megerősítését,
amelyekre mindig szükség van. A cél eléréséhez azonban nem elegendő a puszta tolerancia,
amely csupán csak megnyitja és egyengeti az utat a különbözőségek tisztelete, a különböző
származással és kultúrával rendelkező emberek együttélése felé. Ez egybevág az egyház
hivatásával, hogy áthidalja a határokat és segítse „a védekezés és félelem, az érdektelenség
és kirekesztés magatartásformák ... felcserélését egy olyan magatartással, amelynek
alapját a ’találkozás kultúrája’ képezi. Egyedül csak ez által sikerül felépíteni
az igazságosabb, testvériesebb és jobb világot” (Üzenet a vándorlók és menekültek
világnapjára, 2014).
A vándormozgalom mindenesetre akkora méreteket öltött,
hogy azt csak az államok és a nemzetközi szervezetek összefogásával, rendszeres és
szoros együttműködésével lehet hatékonyan szabályozni és kezelni. A vándorlás valójában
mindenkit cselekvésre szólít, nem csak a jelenség méretei miatt, hanem „az általa
felvetett társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és vallási problémák és a megrendítő
drámai kihívások miatt is, amelyek előtt az egyes nemzetek és az egész nemzetközi
közösség áll” (XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika, 2009. június 29., 62).
Napjainkban napirenden vannak a nemzetközi viták a migráció kezelésének
módozatairól, jogi szabályozásáról, ezek célszerűségéről, arról, hogy miként lehetne
megbirkózni a vándorlás jelenségével. Létezik sok olyan nemzetközi, nemzeti és helyi
szervezet és intézmény is, amely ugyancsak azok szolgálatára szenteli erejét és munkáját,
akik a kivándorlással keresik a jobb életlehetőségeket. Nagylelkű és dicséretes fáradozásuk
ellenére, mégis szükség van a személyi méltóság és emberközpontúság védelmére épülő,
egyetemes együttműködés hálózatával is rendelkező, mélyreható és hatékony akciókra.
Ez által még hatékonyabbá válik a küzdelem a kriminális és gyilkos emberkereskedelemmel,
az alapvető emberi jogok megsértésével, az erőszak, a zsarnokság és a rabszolgaság
minden formájával szemben. Ez az együttműködés azonban megkívánja a kölcsönösséget,
a készséges és bizalmas együttmunkálkodást, abban a tudatban, hogy „a felsorolt jelenségekhez
párosuló nehézségekkel egyetlen ország sem képes egyedül megbirkózni, mert azok olyan
szerteágazók, hogy időközben már minden kontinenst elértek, a bevándorlás és kivándorlás
mindkét mozgási irányának megfelelően” (Üzenet a vándorlók és menekültek világnapjára,
2014).
Annak érdekében, hogy a vándorlók életkörülményeit emberibbé tegyük,
az elvándorlás globális jelenségére, mindenképpen a felebaráti szeretet és az együttműködés
globalizációjával kell válaszolnunk. Ugyanakkor erősíteni kell a megfelelő feltételeket
teremtő törekvéseket, amelyek szavatolni tudják a kiváltó okok fokozatos csökkentését,
az egymást kölcsönösen kiváltó háborúk és éhínségek megszűntetését, amelyek egész
népeket ösztönöznek arra, hogy elhagyják saját szülőföldjüket.
A vándorlók
és menekültek iránti szolidaritáshoz párosuljon a bátorság és a kreativitás. Erre
azért van szükség, mert ezek segítségével világszerte kibontakozhat egy igazságos
és megfelelő gazdasági és finánc rend, azzal a béke iránti fokozott elkötelezettséggel,
amely minden igazi haladás nélkülözhetetlen feltétele.
Kedves Vándorlók
és Menekültek! Nektek különös helyetek van az egyház szívében és segítsetek neki,
hogy szívének dimenziói még inkább kitáguljanak és így anyasága még inkább megnyilvánuljon
az egész emberi család iránt. Sose veszítsétek el bizalmatokat és reményeteket! Gondoljunk
az Egyiptomba menekülő Szent Családra: a Boldogságos Szűz Mária anyai, és Szent József
gondoskodó szívében mindig élt az a töretlen bizalom, hogy Isten sohase hagyja el
őket. Hozzájuk hasonlóan, bízzatok ti is az Úrban! Az ő oltalmukba ajánllak benneteket
és szívből adom rátok apostoli áldásomat.