Helyet készíteni - Martos Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 3. vasárnapjára

Azok a helyszínek, amelyeket a nagyböjti evangéliumok felidéznek, nincsenek messze egymástól. Az események is átjárják, felidézik egymást. A puszta után a színeváltozás hegye következett, nagyböjt harmadik vasárnapján pedig a templom hegye, Jeruzsálem legnagyobb tere ad otthont az eseményeknek. Az Istent kereső emberek mindig szívesen hasonlították tapasztalatukat a hegycsúcs panorámájához, a magaslatok élményéhez, illetve gyakran alakítottak ki tágas tereket, amelyekben az Isten alkotta világ tükröződését, Isten nagyságát vélték felismerni. A jeruzsálemi templom udvarai megfelelnek ennek is, de többet jelentenek: a választott nép itt dicséri a Szövetség Istenét, itt emlékezik Ábrahám áldozatára, itt tartja be legteljesebben Mózes törvényét, itt jön össze évről évre, hogy húsvétot ünnepeljen, hogy önmaga legyen, s az idők végén ide várja a népek zarándoklatát is.

A történészek többsége szerint Jézusnak a templommal kapcsolatos tette, amelyet gyakran a templom megtisztításának neveznek, rendkívüli, nehezen érthető, de éppen a szenvedéstörténettel való szoros kapcsolata miatt nagyon hitelesnek tűnik. Jézus prófétai szóval a templom lerombolását említi, de hallgatói az ő testének templomát fogják lerombolni. Ő lesz az új templom, amelyből élet árad a népre és minden emberre, az ő halálával, odaadott, de Istenben megőrzött életével nyílik meg az út Isten felé minden ember számára. Ezt a teológiai képet János helyezi elénk. A történelmi tényt a másik három evangélista talán közvetlenebbül, bár szintén teológiai távlattal idézi fel. János Jézus egész működését értelmezve, még az elbeszélés kezdetére helyezi a templomban történteket. Úgy mutatja be Jézust, mint aki kezdettől fogva tudja, mi lakik az emberben, és kezdettől fogva tudja, hogy ő nemcsak hűséges jegyes – a kánai menyegzőn –, hanem templom, a Lélek forrása, akit majd „átad”, halálában. A szinoptikusoknál viszont azt látjuk élesebben, hogy ez a prófétai tett, amellyel Jézus a jeruzsálemi vezető rétegeket megdöbbentette, és megalkuvó berendezkedésükre, szűklátókörű helyezkedésükre emlékeztette, oka lehetett gyors elítéltetésének. A vallás helyes gyakorlása magához vonzza és alakítja az egész életet, de éppen azért, hogy mindenki számára megszólító erejű lehessen, nem válhat eggyé a mindennapi élettel, és nem is lehet ennek vezetője jogi értelemben.

Ez a történet minket is kérdez. Jézus kritikája nem a vallás lényege, hanem konkrét megvalósulása ellen irányult. Mi azzal büszkélkedünk, hogy áldozatunk maga a feláldozott Bárány, templomunk és menedékünk az ő feltárt oldala. Vajon sikerül-e egyházi közösségeinket, s benne saját lényünket találkozóhelyül kínálni, kútnak lenni, ahol Istenből meríthet a szomjas érkező? Jézus tettét gyakran tekintik a „szent harag” jogos fellángolásának. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell Jézus megfontoltságára, amellyel tettét előkészítette (ezt főleg Márk mutatja be), az „erőszakos tett” korlátozottságára (nem emberekre irányul, hanem tárgyakra), és Jézus felelősségre vonhatóságára – életét adja azért, amit fontosnak tart. Vajon ez a prófétai tett elindíthatna egy olyasfajta párbeszédet egyházban és világban, amely az anyagi, erkölcsi, szellemi előrelépés lehetőségeit kutatja, s amely nem erőszakra, nem is haragra, hanem a közjó, vagyis a legkisebb léptékig értelmezett közösségek javának előmozdítására irányul? Ez a párbeszéd a mi részünkről azzal kezdődhet, ha kérjük és hívjuk, hogy Jézus a mi életünk templomait, a mi közösségeinket erősítse meg őszinte, szerető párbeszédben.

B év, Nagyböjt 3. vasárnap