A pápa Nápolyban: Isten csendje beszél.., a szeretet az idősek gyógyszere...

Ferenc pápa szombati nápolyi látogatása során a város Caracciolo tengerpartján találkozott mintegy százezer fiatallal. A késő délután öt órakor kezdődött találkozó során a pápa a fiatalok, az idősek és a házasok egy-egy képviselője által felvetett kérdésre válaszolt szabadon. A fiataloknak azt üzente, hogy figyeljenek az Isten gesztusaira, szavaira, cselekedeteire, de főként az Isten beszédes csendjeire. Az időseket azzal bátorította, hogy az öregkor legjobb és legnagyobb gyógyszere a szeretet és a közelség.      

A fiatalok nevében a húszéves Bianca kérdezi a pápától:

„…Az összes fiatal nevében mondom: Isten hozta Ön Nápolyban… Szentatya, Ön azt tanítja, hogy az apostolnak igyekezni kell, hogy udvarias, derűs, lelkes és vidám legyen, aki bárhol is legyen, tudja átadni az örömét, és ez különösen is érvényes ránk nézve! Mindazonáltal éppolyan nagy az álmok és a remények éhsége a szívünkben, ami által gyakorta nehézzé válik összekapcsolni a keresztény értékeket, amiket magunkban hordunk, azokkal a nehézségekkel és a korrupcióval, melyek körülvesznek minket a hétköznapjainkban. Szentatya, az Istennek ilyen csendjei közepette hogyan lehet elültetni az öröm hajtásait és a reménység magvait, hogy a föld az igazságosság, az igazság, az igazi, a minden emberi határt felülmúló szeretet gyümölcseit teremje?      

Ferenc pápa: Bocsássátok meg, hogy leülök, de tényleg elfáradtam. Azért, mert ti nápolyiak úgy megmozgattatok! Isten, a mi Istenünk, a szavak Istene, a gesztusok Istene, és a csend Istene. A szavak Istene, jól tudjuk, a Bibliában vannak Isten szavai, mert Isten beszél, keres bennünket. A gesztusok Istene! Gondoljunk csak a Jó Pásztorról szóló példabeszédre, aki a keresésünkre indul és nevünkön szólít bennünket, aki jobban ismer minket magunknál, aki mindig várakozik, aki mindig megbocsát, aki mindig megért minket, gyengédségének ezekkel a gesztusaival. És ő a csend Istene! Gondoljatok csak a csendekre, a Biblia nagy csendjeire! Például Ábrahám szívének a csendjére, amikor elindult a fiával, hogy feláldozza őt. Két napig mennek, felfelé a hegyen…, és nem merte megmondani a fiának! Aki pedig nem volt buta, megértette, hogy valami történt… És az Isten hallgatott. Ám az Isten legnagyobb csendje a Kereszt lett. Jézus érezte az Atya csendjét, egészen az „elhagyatottságig” menően: „Atyám, miért hagytál el engem?”. És aztán megszületett az Isten csodája, az a Szó, az a hatalmas Gesztus, a Feltámadás. A mi Istenünk azonban a csendek Istene, mert az Istennek is vannak csöndjei, amit soha nem lehet megmagyarázni, hacsak nem nézel a Keresztrefeszítettre! Például, miért szenvednek a gyermekek? Hogyan magyarázod meg ezt nekem? Hol találod Istennek a szavát, mely megmagyarázza, miért szenvednek a gyermekek? Egy ez Isten nagy csendjeiből. Azt nem mondom, hogy meg lehet „érteni”, de Isten csendjeihez odaközelíthetünk, a keresztrefeszített Krisztusra nézve! Krisztus, aki meghal, Krisztus, aki elhagyatott, az Olajfák hegyének a kertjétől egészen a Keresztig. Ezek a csendek! Mondhatod: „De atya kérem, az Isten boldogságra teremtett minket! Ez igaz, de ő oly sokszor hallgat. Ez az igazság. Nem csaphatlak be, azt mondva: „Nem, csak higgy és minden jól megy majd, boldog leszel, szerencséd lesz, pénzed lesz…!”. Nem, nem! A mi Istenünk csendet tart. Emlékezzetek! Isten a szavak Istene, a gesztusok Istene, a csendek Istene. És ezt a hármat egyesíteni kell az életben! Ez jutott most az eszembe, amit mondani akartam nektek. Bocsássatok meg! Nincs más „receptem”…  

Az idősek nevében a 94 éves Erminia kérdezett:

Hálát adok Istennek a hosszú élet adományáért és köszönöm Önnek, mert egy alkalmat sem mulaszt el, hogy megvédelmezze őket. Nagy szükség is van rá! Mert a mi társadalmunkban ez az adomány, a hosszú élet, úgy tűnik, félelmet kelt, gyakran elvetik, kidobják. Az évek múlásával a férjem halála után egyedül maradtam, még törékenyebb lettem és még inkább segítségre szorultam. Féltem, hogy el kell hagynom az otthonomat, hogy valamilyen intézetben végezzem, valamilyen „öreg-lerakatban”, amiről Ön beszélt. Így aztán mi öregek, sokszor kényszerülünk arra, hogy megkérdezzük magunktól, van-e még értelme az életünknek? Nagy ajándék számomra, hogy találkoztam egy keresztény közösséggel, mely nem vesztette el a lelkületét, ahol megélik a szeretetet és az önzetlenséget. Így az öregségemben eljöttek hozzám az „angyalok”, ahogy hívom őket, fiatalok és kevésbé fiatalok, akik segítenek nekem, meglátogatnak és támogatnak a hétköznapi nehézségeimben. Nagyon sokat jelent nekem együtt imádkozni. Egyedül gyenge vagyok, de imádkozunk a szegényekért, a betegekért, a világ szükségleteiért, a békéért, az egyház javáért, a Pápáért is, és erőt kapok így, hogy másokat segíthetek. Így aztán mi, akiket segítenek és akik segítenek, egyetlen családot együtt alkotunk: fiatalok és öregek együtt. Kérdezem, hogyan élhetünk mi együtt, hogy mindinkább olyan egyházzá legyünk, mely az összes nemzedék egyetlen családja, mely nem veti el magától az öregeket, és ők így a közösség élő tagjainak érezhetik magukat?

Ferenc pápa: De kérem, foglaljon helyet! Amikor meghallottam, hogy ön 95 éves, arra gondoltam, hogy akkor én a Napóleon vagyok. Gratulálok, gratulálok, ahogy ön tartja magát! Ön kimondott egy kulcsszót: leselejtezés! A mai társadalom eldobja azt, ami nem hasznos neki: használja és eldobja, használja és eldobja… A gyerekek nem hasznosak. Miért is legyenek akkor? Jobb, ha nincsenek! Helyette inkább kiskutyát és macskát tartanak, azokkal vigasztalódnak. És elvetik az öregeket is, mert magukra hagyják őket. Nyűggé válnak, nem szolgálnak már többé és így, bocsánat az erős szóért, hagyják őket meghalni. Persze a mai kornak tetszik a szépítő szó, ezért úgy hívják: eutanázia. Ez nemcsak azt jelenti, hogy kapsz egy injekciót és ezzel „máshová” küldenek, hanem létezik a rejtett eutanázia, amikor nem kapsz gyógyszert, amikor nem gyógyítanak tovább, az életed szomorú lesz, meghalsz, így végzed. De amit Ön említ, az az út  legjobb gyógyszere a hosszú életnek: a közelség, a barátság, a gyengédség. Most azoktól kérdezem, akiknek idős szüleik vannak: tényleg közel vagytok hozzájuk, vagy pedig, ha már tényleg nem maradhatnak otthon, meglátogatjátok-e őket? Emlékszem, egyszer megkérdeztem idős szülőket, hogy a gyerekeik jönnek-e látogatni őket, mire mentegetve mondták, hogy háááát…igen, jönnek…. Utoljára nyolc hónapja voltak! Ott hagyták őket szeretet nélkül! Pedig mindnyájunknak szükségünk van erre, az idő múlásával egyre inkább…!”

Ferenc pápa ezen a ponton elmesélte azt a történetet, melyben az apa elküldi a konyhába az idős szülőt, aki már leeszi magát, mert ott kinn nem zavar senkit. Estére kelve a kisfiát játékban találja, aki egy asztalkát próbál összeütni. Az apja kérdésére a gyerek elmondja: ezt az asztalt neked csinálom, hogy majd neked is legyen asztalod, mint a nagyinak, ott kinn, a konyhában! „Igen – folytatta a pápa – ki mint vet, úgy arat. A negyedik parancsolat, szeresd szüleidet, és megöleled őket, megmondod nekik, hogy szereted őket.  A szeretet a legjobb, a legnagyobb gyógyszer az idősek számára. Az ön tanúságtétele a barátaival, ők nagyon derék emberek, ezt el kell mesélnie – tanúságképpen! Köszönöm!

(vl)