Húsvét reggel - Martos Balázs atya elmélkedése Húsvétvasárnapra

Húsvét reggel Péter és a szeretett tanítvány együtt futott Jézus sírjához. Vajon hosszú volt az útjuk?

Az evangélisták szerint Jézus és tanítványai szállása Betániában, vagyis mintegy 4-5 kilométerre volt Jeruzsálemtől. Ráadásul, ha feltételezzük, hogy Jézus sírja valóban a hagyomány szerinti helyen, a mai Szent Sír Bazilika ősi helyén volt, akkor nemcsak a városig kellett elérniük, Betániából Betfagén, azután a Kidron völgyén át, hanem át is kellett jutniuk a város túlsó oldalára, ki a kapun, a Golgota mellé. Hosszú út. Igaz, a tanítványok igen megijedtek, ezért szét is széledtek Jézus halálakor. Ha volt közös búvóhelyük, talán nem ugyanott, ahol addig. Az előbbinél közelebb lehetett az „emeleti terem”, ahol az utolsó vacsorára sor került, s ahol Lukács szerint a Szentlelket várják majd. Ezt a termet a „Sion hegyére”, Jeruzsálem dél-nyugati sarkára teszi a hagyomány. Innen nincs messze a Szent Sír. Egy nagyobb iramodás, két felnőtt férfinak nem túl nehéz, főleg, ha az egyik fiatalabb is.

Így szoktuk elgondolni: hogy a szeretett tanítvány fiatalabb, gyorsabban célhoz ér, mint Péter. De nincs ebben a jelenetben valami jelképes utalás? A szeretett tanítvány, aki a Mestert közelről ismeri, aki jobbján foglal helyet az utolsó estén, aki nem hagyta el a keresztrefeszítés óráiban sem, akire Anyját bízza és viszont, aki elsőként ismeri majd fel a Tibériás-tó partján is… Talán most is, amikor a sírhoz sietnek, a szeretet szárnyas lépteivel szalad. Amantis est cognoscere – Aki szeret, az megismer, az ismer meg igazán és könnyen. Bár megvárja Pétert, mégis róla olvassuk, hogy lát, és hisz.

Ha innen nézzük, a sírig megtett út jelképes értelmű is. Azt a visszatalálást jelzi, amellyel a Jézust valaha követni kezdő tanítványok újra összesereglenek körülötte, újra beállnak „mögé”, hogy tanuljanak tőle, s egykor majd az örök életbe is követhessék… Milyen messziről kellett odafutniuk, odajuntiuk a sírhoz? A legmesszibb messzeségből, a kétkedés, a félelem és a hitetlenség messzeségéből! Útjuk valójában nem a sírhoz, hanem a hithez vezet.

Az események Jézus feltámadása köré szerveződnek, de éppen ezt, a titokzatos központot senki nem tárja fel. Helyette, „körülötte”, a tanítványok viselkedését, reakcióit látjuk. A Feltámadottal való találkozás elbeszéléseiben voltaképpen mindig Jézusé a kezdeményezés. Ő jelenik meg, ő szólal meg, ő oszlat el mindenféle kételyt. Ez a történet talán az egyetlen kivétel. Itt a tanítványok sietnek, mert valaki „hírt visz” nekik. Ebből az egészen emberi, először csak pislogó, szemet nyitogató hitre ébredésből meríthetünk vigaszt és bátorítást, ha saját hitbeli döntéseink nem elég gyorsak, ha nem elsőként érünk a sírhoz, ha nem elsőként tudunk Jézus mellett bátrabban dönteni. Szükségünk van valakire, aki a hamu alá veszett remény tüzét feléleszti, aki felkelti azt a szent kíváncsiságot, amelyből még hit lehet.

A szeretett tanítvány, akit Jézus valaha meglátott, most lát és hisz. Olyan lett, mint Pál apostol: „Futok utána, hogy magamhoz ragadjam, amint őt is magával ragadott engem” (Fil 3,12). „Feltámadt. Valóban feltámadt!” – erősítik, ébresztik egymást a tanítványok. Mai sírhelyek, mai betegágyak, elfuserált életek és lehetőségek között bukdácsolva is kérjük a kegyelmet, hogy a Feltámadott elénk jöjjön, ránk ragyogjon, húsvét ünnepén.

Húsvét vasárnap