A hűség ígérete - Martos atya elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára

„Én vagyok a jó Pásztor” – mondja Jézus. Szavait János evangélista tolmácsolja, a szeretett tanítvány, aki nem szűnik meg elmélkedni, szívében imádkozni azon a titkon, hogy ki is az ő Mestere. Evangéliumában sorra olvassuk Jézus válaszait: „én vagyok”, mondja, „az élet kenyere”, „a feltámadás és az élet”, „a szőlőtő”, „az út, az igazság és az élet” és így tovább. Egyszerű képek, elemi erővel hatnak ránk, mert mindannyian tudjuk, mit jelent a kenyér, mennyire fontos, hogy milyen az út a lábunk alatt, vagy hogy mennyi élet és mennyi igazság van a szívünkben. Ugyanakkor súlyos képek, mert nem elég kimondani, hanem élettel kell megtölteni őket.

Jézus szavaiban és tetteiben az evangélisták ráismernek az ószövetségi Írások beteljesedésére. Az önmagában holt betű Jézus személyében válik életté. Az Isten „szíve szerinti pásztorokról” Jeremiás is prófétált (Jer 3,15; vö. Jer 31,10), Ezekielnél pedig maga Isten ígéri, hogy „én magam keresem fel juhaimat és viselem gondjukat” (Ez 34,11). Röviddel később már Dávidról, Izrael és Júda legnagyobb királyáról olvassuk, hogy személyében Isten támaszt pásztort, örök királyt, hogy védje és vezesse őket a „béke szövetsége” szerint (vö. Ez 34,23-31). Ezek a vigasztaló ígéretek Izrael szétszóratásban élő népének szóltak. A félelem miatti megfutamodás értelmében szólal meg Zakariás próféta is: „Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok” (Zak 13,7). Ezt a mondást Jézus is magára értette (vö. Mk 14,27). Szavaiban tehát egyszerre van hit, tapasztalat és ígéret. Értő hit, amely felismeri a beteljesedés nagyszerű pillanatát; bizalomteli tapasztalat, amely még kiszolgáltatottságában sem felejtkezik el Isten mindenhatóságáról; ígéret, hogy hűségesen kitart odaadásában.

Az emberi előképek és földi tapasztalat értelmében a jó Pásztor a „jó királyokkal” mutat rokon vonásokat. Jézus beszédének első része különösen is hangsúlyozza, hogy ennek a pásztornak, voltaképpen magának Jézusnak számít, hogy mi történik a juhokkal. János evangélista itt olvasott képei hihetővé teszik, hogy Jézus nem csak egyik vagy másik beteggel, kitaszítottal, hatalmasoktól vagy becstelenektől fenyegetett emberrel akart törődni, hanem valamiképpen minden kiszolgáltatottra, minden emberre gondja van. A szövegből valójában nem derül ki, miféle „más juhokra” kell gondolnunk, amelyek majd szintén hallgatnak Jézus szavára. Kétségtelen, hogy János evangéliumában már előre haladott a Jézus Krisztusban hívők és az őt elutasító zsinagóga szétválása. Ha meggondoljuk, hogy Jézus a zsidóság szempontjából nézi a világot, valójában a megtért pogányokra gondolhatunk, mint akik „nem ebből az akolból valók”. Hogy „egy akol lesz és egy pásztor”, mindenesetre bátorító ígéret mindazoknak, akik igyekeznek nemcsak felszínes, hanem belső egységet építeni, egymást különbségekben is gazdagítani kívánó közösségeket éltetni.

Jézus azonban nemcsak a juhok iránti szeretetből hűséges, hanem az Atya iránti engedelmességből is. A jó Pásztor ezért nemcsak királyi, hanem papi méltóságot és feladatot is képvisel. A Zsidó levél szavaival Jézus „irgalmas és hűséges főpap”, irgalmas az emberekhez, hűséges Istenhez (vö. Zsid 2,17). Isten iránti szeretete tökéletesen megnyilvánul az emberek iránti szeretetében. A halálát és feltámadását ünneplő közösség már jól ismeri Jézus hűségét és odaadását. A pásztort megverték, a juhok elszéledtek, de lám, hűsége legyőzte a halált. Győzze le ma a mi félelmeinket, a mi nemtörődömségünket és kicsinyhitű számításainkat is.