A barátság terei - Martos atya elmélkedése Húsvét 6. vasárnapjára

A tanítványok emlékezetében különleges erővel maradtak meg az utolsó este, a búcsúvacsora szavai és gesztusai. A keresztre feszítést többségük nem élte át személyesen. A feltámadás utáni találkozások azt erősítették meg bennük, azt tették érthetővé, amit lényegében már tudtak, de mégsem értettek. A búcsúvacsorán sem volt ott mindenki, ez valamiképpen mégis magába foglalta azokat a különleges pillanatokat, amelyekben Jézus tanítványai talán a legközelebb kerülhettek mesterükhöz.

Jézus titka az Atyában gyökerezik. Ezen az estén is kitart abban, hogy minden jót, minden értéket neki tulajdonít. Az Atya az ő szeretetének mintája; az Atya az ő parancsainak forrása – köztük nyilván a szeretet parancsának is; az Atyára hallgat, ezért tőle ered minden tudása, s még a tanítványok kéréseit is az Atyához irányítja. Voltaképpen mindvégig abból a tapasztalatból szólal meg, hogy „megtartotta” az Atya parancsait, és így „megmaradt” az Atya szeretetében. Az Atya szeretete állandó, de sok arca van: egyszer olyan, mint egy széles út, amelyen „meg kell maradni”, vagy mint egy folyam, amely megmerít és magával sodor, máskor parancsként elindít, felráz, utat nyit. Jézus ezt a tapasztalatot akarja tanítványainak is továbbadni, sőt, ahogy az a búcsúbeszéd végén, az ún. „főpapi imában” világos lesz, a világnak is kinyilvánítani (vö. 17,23).

Jézus szavaiból az is egyértelmű, hogy teljesen „otthon van” az Atyával való kapcsolatában. Csak így lehetséges, hogy amilyen egyértelműen neki tulajdonít minden értéket, ugyanúgy mindezt egészen a sajátjának is tudja. Övé a parancs – „Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást”. Övé a szeretet megindító példája, hiszen életét tényleg odaadta a barátaiért, és valóban, ennél „nagyobb szeretete senkinek sincs”. Övé az öröm, amelyet megoszt, a szeretet és az „otthon lét” öröme, és övé a szeretet kiválasztó pillantása: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket…” Erő van benne, amellyel másokat is megerősít, s ez a megnevezés ősi gesztusában is megnyilvánul: „Ti a barátaim vagytok… Nem mondalak titeket többé szolgának… Barátaimnak mondalak titeket…”

Jézus beavat örömébe, meghív a teljességre, amelyet tapasztal, de közben nem lép az Atya helyére, inkább megnyitja azt a végtelenségig tágítható teret, amelyben a tanítványok baráti szeretettel viseltethetnek egymás iránt. A barátság nem a szolgálatot, hanem a szolgaságot, a szolgai mivoltot zárja ki, amely eredetileg a bűnnel van kapcsolatban (vö. Jn 8,34-36). Jézus is éppen azzal kezdte megmutatni szeretetét, hogy megmosta a tanítványok lábát, vagyis a rabszolga dolgát tette (vö. 13,12-16 – jellemző, hogy itt is megmagyarázza, miért). Most a beavatottság ajándékát kínálja (vö. Ábrahámról: Iz 41,8; 2Krón 20,7; Jak 2,23 stb., illetve a BerR 49,2 magyarázatát a Ter 18,17-hez).

A barátság új szempontból fogalmazza meg, mit jelent megmaradni Jézus szeretetében és megtartani parancsait. Ezt a barátságot Jézus kezdeményezte. Barátsága a szeretet erőműve: továbbadja és növeli a tiszteletet az élet és a másik titka iránt. Jézus öröme, hallatlan megbecsülése, amellyel az Atya szeretetét kinyilvánította, hihetővé tette, hogy parancsai az életet szolgálják, a valódi barátság terét nyitják meg.

Ebbe a térbe, ebbe a kapcsolatba hívták kortársaikat az első tanítványok. Ez az őszinte barátság teheti valódivá a mi tanúságtételünket is, ha közösségeink megújulnak a kölcsönös megbecsülésben, a valódi ismeretek megosztásában, a lényeges célok iránti közös felelősségben.

Húsvét 6. vasárnapja