Úton járók eledele: Martos Balázs atya elmélkedése Úrnapjára

Úrnapján az Oltáriszentséget köszöntjük: Jézus Krisztust, aki jelen van közöttünk a kenyér és a bor színében. Az Úr valóságos jelenléte kimeríthetetlenül gazdag, ezért az Oltáriszentséghez is megannyi módon közelíthetünk, az élet és üdvösség szinte minden titkával összekapcsolhatjuk. Vajon Márk evangéliumának részlete, amelyet idén olvasunk, milyen szempontokat helyez előtérbe?

Márk szerint Jézus húsvéti zarándokként érkezett Jeruzsálembe. A húsvét Izrael Egyiptomból való kivonulásának, fogságból szabadulásának ünnepe. A húsvéti bárányokat a templomban ölik le a készület napján, hogy este együtt fogyaszthassák el a hívő zsidó családokban. Együtt emlékeznek arra, hogy a bárány vére, amellyel házaikat megjelölték, megóvta őket. Családjaik életben maradtak, sőt együtt indultak új útra. A húsvét minden évben felidézi ezt az ősi kivonulást Egyiptomból, de megjeleníti az új, a végleges kivonulás reményét is: hogy Isten végső otthonába, teljes szabadságba vezeti népét. Jézus utolsó vacsorája Márk szerint ilyen húsvéti vacsora volt. Emlékezés a szabadító Isten tettére, egyben ünnep, amely a végső szabadulást és országot hirdeti.

A történet azonban egyelőre, látszólag, nem a szabadba, nem a végtelen térbe irányul, inkább ellenkezőleg: a messziről érkezők egy terembe tartanak, és asztalhoz telepednek. Az objektív, amellyel az elbeszélő a tekintetünket irányítja, fokozatosan szűkül. A város határából a tanítványokkal egy emeleti terembe érkezünk, ahol lassan mindenki háttérbe szorul: egyedül Jézust látjuk, amint váratlan gesztussal és különös szavakkal illeti a kenyeret és a bort. Minden történés Krisztusban történik. Minden jel Krisztussá lesz. Minden hozzá érkezik és tőle indul el. „Vegyétek, ez az én testem.” „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik.” A kenyér, az élet tápláléka, megtört kenyérré, megtört testté, odaadott és megosztott életté válik. A bor, az élet öröme, kiontott vérré, a sokaság életévé, a béke szövetségévé, engesztelő áldozattá, az egység kelyhévé lesz.

Az ünnep ígérete, amely a végső szabadulásról szólt, Jézus szavaiban csendül fel újra: „Nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom Isten országában.” Jézus Isten országát hirdetve lépett fel (Mk 1,14-15), és tetteit, szavait, az ország ígérete köré fűzte. Váratlanul minden, ami eddig történt, csupán előkészületnek tűnik: a csodák, a jelek, asztalközössége a bűnösökkel, tettei és szavai a földi ország szívében, Jeruzsálem templomában, és a tanítványok készülete a vacsorára, a tágas emeleti terem, a vizes korsót vivő ember, az apró jelek és a nagyobbak, minden rendes és rendkívüli, utólag mindez egyetlen célhoz siet: hogy Jézus odaadhassa önmagát, hogy kézbe vehessék akkor, az áldozat előtti estén, és kézbe vehessük most, örök áldozatként, és hihessük, hogy földi lakomája az új ég és új föld valóságában, a beteljesült Isten országában folytatódik.

Zarándokok vagyunk mi is. Sejtjük, várjuk, hogy megérkezzünk Istenhez, a végső, nagy, kitárt szívű vendégségébe. Az Oltáriszentség hiteles ünneplése megerősít a Jézussal való egységben és a hívő közösség valóságos szeretetében. Ha Jézus nem táplálná hitünket, hogyan lennénk képesek igazán szeretni? Ha nem találnánk szerető embereket magunk körül, hogyan tudnánk várni az Isten örök országát? Jézus gesztusai nemcsak azzal bátorítanak, hogy emlékeztetnek az ő hűséges, vissza nem vont szeretetére, hanem azzal is, hogy biztatnak: osztozzunk életünk javaiban, sőt osszuk meg életünket, így reméljük a célba érkezést.