Mélységek felett: Martos atya elmélkedése az évk. 12. vasárnapra

Márk evangéliumában Jézus háromszor is bárkába száll tanítványaival, hogy átkeljen a Galileai tenger túlsó partjára. A három átkelés külső körülményei változnak: a vihar lecsendesítését a vízen járás, majd a csónakban folytatott hosszabb beszélgetés követi. A három elbeszélés mégis valami belső egységet jelöl: előbb csak felteszik a kérdést, „Ki lehet ez?”; azután fel kell ismerniük, hogy a vízen járva maga Isten jelenik meg előttük; a harmadik alkalommal pedig Jézus döbbenti rá őket, hogy még mindig kicsinyhitűek, nem értik titkát és szándékait. A három alkalom íve tehát kérdés – válasz – kétség. Talán szebbnek gondolnánk, hogy ez a sorozat ne a kétséggel, inkább a biztos válasszal érjen véget. De akkor az sem volna biztos, hogy erre az útra mi is hivatalosak vagyunk, ebbe a bárkába mi, mai hívők és mai kétkedők is beszállhatunk.

Ebben az elbeszélésben, amely az átkelésről és a vihar lecsendesítéséről szól, kétszer kérdeznek a tanítványok. Előbb, tajtékzó rémületükben a békésen alvó Jézus miatt méltatlankodnak: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” A kérdésben talán meglapul a felszólítás, hogy segíts te is, fáradozz, mint minden hajós, aki a be-becsapó hullámok maradékát kimeri a hajóból. Ne aludj, ahogy Jónás tette, a hajó fenekén. De talán van itt más is, valami gyermeki hit, sejtés a „mindenható felnőttről”, aki majd beavatkozik, aki majd segít és rendet tesz.

Jézus pedig tényleg úgy viselkedik, mint a felnőtt, aki kibékíti a veszekedő gyerekeket. „Hallgass el, nyugodj meg!” – szólítja a tengert, parancsolja a szélnek, mintha ágaskodó hátaslovat vagy habzó szájjal ugató kutyát parancsolna vissza a hozzá futó gyermek mellől. Az ókori ember szívesen megszemélyesítette a tengert, a keleti hitregék istenséget tiszteltek benne, amelyet a szárazföld istenének kellett mederbe zárnia, kapuk közé szorítania. A békésen szundikáló, fejét kispárnára hajtó Jézus váratlan természetességgel tulajdonképpen a babiloni Marduk vagy a kánaánita Baál köntösét ölti fel. Teremtő Úrnak mutatkozik, aki békére, életre teremtette a világot, kozmikus háborúk után.

„És nagy csendesség lett.” Lehet gondolkozni. „Ki lehet ez?” – jön a második kérdés. Jön a másfajta, titokzatos, vágyakozó félelem. Eddig attól féltettük az életünket, hogy értelmetlen mélységbe zuhan, most meg arra döbbenünk rá, hogy ha elhibázzuk ezt a mélységet, ha ez nem tárul fel, ha ez a valaki nem mutatja meg magát éppen nekünk, akkor minden értelmetlen. Isten előtt „rendülj meg, te föld”! Isten előtt megrázkódik valami az emberben, a szív kérges mélységeiben, a szív tengerében. A vallásos megtapasztalás mellett, talán a szeretet és szerelem kivételes pillanataiban csodálkozik így a Másik titkára az ember: „Ki vagy te?” Amíg téged nem ismerlek, magamat sem ismerem. Amíg titkodat kutatom, addig élek magam is.

A tanítványoknak Jézus mondta, hogy keljenek át a túlsó partra. Ő talán sejtette, hogy a hullámok himbálta kis lélekvesztő az egyház szimbóluma lesz majd, s hogy ilyen vagy olyan helyzetben minden benne hívőnek át kell kelnie egy „túlsó partra”, idegen világba, „másvilágba” is. Az egyház közössége feleletet kínál az ember nagy kérdéseire. Ezek a feleletek azonban gyakran viharos tapasztalatokból születnek, Istenre utaltságból, egymásra utaltságból, Istenre hagyatkozásból.