"Isten az érett gyümölcsöt veszi le a fáról" - P. Róna Gábor SJ halálára

Isten az érett gyümölcsöt, csak az érettet veszi le a fáról… -  P. Róna Gábor SJ halálára

Szerzetessorsok fölött töprengve írtam le nemrég ezt a felismerést. Gábor atya „halál-hírvétele” után – egyszer majd ez is örömhírvétel lesz! – visszataláltam a gondolathoz és most már látom is őt. Vékonyan, gondos tisztaságával, ápoltan. Ahogyan kinézett, olyan volt belülről is. Rendes, teste-lelke-szelleme rendjével. Ez a rend messze több puszta pedantériánál. Békében voltak körülötte a tárgyak, és harmóniában a gondolatok, de az érzelmek is. Gábor atya kerek világban élt, az övében és a maga módján próbált nyitott lenni, rendszeresen olvasta az újságok közéleti rovatait és sokkal többet tudott róla és belőle, mint amit általában kinéztek belőle.

Azt hiszem tudta ezt, hogy ő csak Gabrielito, ahogy a jó ecuadoriak hívták: kicsi Gábor. Nem a mennyiséget mérte a szó, tehát valamiből kevesebbet, hanem épp fordítva, ez a megszülető szeretet ebben a kicsinyítő formában talált utat hozzá, ahogy a déli népek a szeretetszavaikat mindig kicsinyítik.

Ő Gábor atya volt. Padre Gabrielito! Egész lénye ebben valósult meg, hogy ő pap, fölszentelt szolgája Istennek. Ezt mindenki érezte körülötte, véletlenül se lett ő Gábor bácsi. Igaz, János bácsi (P. Henevesi János SJ) mellett erre sok esélye nem is volt.    

Tíz éve laktam mellette, egy vékony fal választott el egymástól bennünket, erősebb sóhajtására már fölütöttem a fejem és a szomszéd felé szagoltam. Megismertük és szerettük egymást. Ezt úgy írom le, mint egy megélt hétköznapi tapasztalatot, pátosz nélkül. Megbízható, csöndes, föltétlen hűséges szolgája volt az Úr Jézusnak. És feltétlen bizonyosságom van afelől, hogy azonnal, gondolkodás nélkül vértanúja lett volna az Úrnak, ha Ő ezt kérte volna tőle.

Nála is minden a gyökérből eredt, a családjából. Az alföldi város, Kiskunhalas tanyavilágainak katolikus iskolaigazgatója, Gábor atya édesapja volt a minta. Alma és fája. Összetartoztak. Hiába is gurult az alma a Tengerentúlra, az Egyenlítő közelébe, az édesapa minden nap utánament az ő fiának. Ezt ő mesélte nekem, drága jó Gábor szomszédom: „Kertes házunk hátsó felébe járt ki apám, minden estefelé, és egyszer tanáros pontossággal, egy műszaki tájoló segítségével meghatározta azt az irányt, amelyre Ecuador esik. Hosszúnyelű bicskájával egy oszlop tetejébe szabályos mély nyilat faragott. És odaállt esténként a nyíl tövébe, megnézte a horizontot és odamondta a napi rózsafüzér imádságát értem, az ő Gábor fiáért. Harminc éven át”.

Hatalmas erejű az apák imádsága! Ebből élt II. János Pál pápa, hiszen apja, az özvegy katonatiszt, a kisfia ágya mellé térdelve éjszaka közepén mondta az olvasót. Ezt is az alma mondta a fáról.

És mégis, Gábor atya egész lénye a Szűzanya szeretetében telt el. Mondtam is neki, hogy valamilyen máriás rendbe kellett volna lépnie, de valójában még a végére sem értem a kérdésemnek, mert azonnal tudtam, hogy „ejszen” helyben van, mert az ignáci rend éppenséggel máriás, úti-máriás, boldogasszonyos. Megfogta, megérintette a Szeretetláng és Gábor atya ebben a tűzben égett, szépen rendben, égett, de el nem égett.

Valójában egy csendes csoda történt körülötte, mert ezt a tiszta, megmért, egyházilag is jóváhagyott szűzmáriás lelkiséget egész Dél-Amerikában elterjesztette. Milliók hitét segíti Jézus felé így Mária. Ebben a misszióban ő vezető szerepet is vitt, és feltétlen tekintély fonódott neve köré. Soha senki meg nem kérdőjelezte, annyira hitelesen tudta képviselni az alapító szándékát, kinek mintegy örököseként járt el.

Szép lelki küzdelmét láttam és tanúskodom róla, ahogy megharcolt azért, hogy idős kora miatt lemondjon a megbízatásról. Elfogadta és megkönnyebbült benne. A lelkivezetői hivatal már nem illette őt, de félhivatalosan, vagyis a megélt valóságban ő volt és maradt ezreknek és ezreknek hűséges lelkivezetője. Nagyon szerette a számítógépét, ő, a meglehetősen konzervatív Gábor atya! De csak egy dolog miatt szerette, hogy levelek sokaságát kaphatja és küldheti, bárhová a világban. Azért a virtuális világához egy kis füzetet is használt, számozott oldalakkal, melyben gondosan feltüntette, kinek és mikor írt. Ha az íróasztalát láttad volna? Még a Szűzanya is mosolygott, hogy ilyen rend még talán Názáretben sem volt!   

Ugyanígy a Lélek ösztönzésére született meg benne és körülötte itthon, magyar földön a Keresztény Édesanyák Szent Mónika Közössége. Amíg a Szeretetlángot innen vitte külföldre, addig ez utóbbit hazahozta. Szerintem egyáltalán nem tudta, hogy milyen jó kereskedő, persze ő csak „lelki ügyekben utazott”.     

Gábor, hadd köszönjem meg neked, az alázatodat. Néha keményebben szóltam neked, és számonkérő voltam, bocsáss meg érte! És még te jöttél aznap estére kelve, csendesen kopogtatva, hogy: Gondolkodtam és bánt, bocsánatot kérek! A szemem ilyenkor elfutotta a könny és hozzád lépve mélyen, szorosan megöleltük egymást. Nem is tudom, lehet-e jobban megérezni a szentignáci hivatást, mint épp egy ilyen ölelésben. Hogy miért enged meg az Isten bizonyos furcsa dolgokat? Meglehet, épp az ilyen ölelésekért (is)!               

Szép tiszta, egyenes élete volt, amilyen lett a halála is. Csendesen átment. Köszönöm az Úrnak, hogy nekem adta őt, hogy társa lehettem, hogy tanulhattam tőle szelídséget, szeretetet és bizalmat. Legyen útkészítőnk, hiszen most már ismeri az Utat, merre kell menni. Most már láthatja a Szűzanyát, aki szerintem eléje sietett, és talán még puszit is kapott Tőle. Még azt is el tudom képzelni, hogy Gábor atya belepirult ebbe. Lesz ám, mit mesélni egymásnak!

Isten az érett gyümölcsöt, csak az érettet veszi le a fáról…

2015. június 22.     P. Vértesaljai László SJ

P. Róna Gábor SJ önéletrajza 

1929. február 4-én születtem Kiskunhalason. Szüleim világa az iskola és a gyermekek voltak. Édesanyám tanítónő volt, édesapám pedig tanyai iskolák igazgatója. Tanítói szerették, és gyakran voltak vendégeink, amikor a városba jöttek. Utánam még két testvérem született, Imre és László. Édesapám földet és tanyát vett Soltvadkert határában, ahol szép gazdálkodás folyt, míg mi természetesen Halason éltünk. Édesapám a futóhomokot gyönyörű szőlővé és gyümölcsössé változtatta át. Ebben az a szándék vezette, hogy mind a három fiát Kalocsán, a jezsuita atyák gimnáziumában neveltethesse. A vadkerti tanya számunkra mindig nagyon kedves hely maradt, ahol nagy közelségben éltünk a természettel. Édesanyám is vagy ötven éven át tanított, nagy örömmel és hivatástudattal. 

Az elemi iskolát a Kalocsai Iskolanővérek vezette iskolában végeztem. 1939 szeptemberében kezdtem el a jezsuita gimnáziumot Kalocsán, mint bennlakó, ahol az első szakasz magisztere, Pálos Antal fogadott – szó szerint – kitárt karokkal. Ilyen kedves fogadtatás után egy pillanat alatt eltűnt bennem minden szorongás. Öt éven át voltam jezsuita diák.  Így érkezett el 1944 ősze, és vele a szovjet bevonulás. Hazaküldtek bennünket. A háborús helyzetre való tekintettel a helyi református gimnáziumban fejeztem be középiskolai tanulmányaimat. 1947-ben nyertem felvételt a Jézus Társaságába. A noviciátust a budai Manrézában végeztem. A mi évfolyamunk volt az utolsó, amely még a teljes noviciátust viszonylag nyugodt körülmények között tudta elvégezni P. Kovács Jenő novíciusmester vezetése alatt. 

1949. augusztus 15-én lett volna esedékes a fogadalomtétel. Épp ezen a napon hagytuk el többedmagammal a noviciátust és egyben Magyarországot. Fogadalmaimat Sankt-Andrä-ban tettem le Fejér József atya kezébe 1949. augusztus 28-án. Hamarosan indulnunk  kellett  Klagenfurtba, hogy onnan vonaton Innsbruckba utazzunk. Volt egy váratlan epizód. Egy francia katona a zónahatáron levezetett bennünket a vonatról, és az őrszobájukon a francia Idegenlégióba akartak beszervezni bennünket. Hála Istennek, erre nem került sor. Megérkeztünk Innsbruckba. 1949 őszén Pullach-ban, Németországban, kezdtük el a juniorátust, intenzív német nyelvtanulással.  

Két év elmúltával újabb dispozició: Induljunk Belgiumba, hogy filozófiai tanulmányainkat a Lőven közelében fekvő Eegenhoven francia nyelvű skolasztikátusában végezzük el. Újból utazás, nyelvtanulás. 1951 őszén kezdtük el a filozófiatanulást. Mivel ez nekem elég nehezen ment, és ki is voltam fáradva, két év multán elöljáróim a Godinne-i vallon jezsuita kollégiumba küldtek nevelőnek. Ott voltam két éven át. Nem tudom elfelejteni azt a szeretetet, amely az ottani atyák körében uralkodott, és amellyel irántam is voltak.                                                                                        

1955 nyarán újabb levél Páter Provinciálisomtól: Örömmel közölte velem, hogy talált helyet számomra Granadában, Spanyolországban. Ott fogom végezni teológiai tanulmányaimat. Új nyelv tanulása. Megérkezek Granadába. A spanyol testvérek ott is nagy szeretettel fogadtak. Volt ott már egy magyar társam, Horváth Tibor. Együtt voltunk három éven át. Ő, a mindig gyönge egészségével, olyan csodálatos művet valósított meg életében, mint tudós, és mint a miskolci gimnáziumunk alapítója.  

A teológia első felében nagyon fáradt voltam. Orvosi kezelésre szorultam. Közben nagyon megtapasztaltam folyamatosan az atyák és a társaim szeretetét. Ebből és a későbbi ecuadori tapasztalataimból szűrtem le, hogy én valóságosan megéltem: a Jézus Társasága a szeretet Társasága. Úgy tudom, Xavéri Szent Ferenctől ered ez a mondás, de én is megtapasztaltam életemben. 

1958. július 15-én szentelt pappá Félix Romero Menjibar, jaén-i püspök úr. Még szentelésem előtt elkért az ecuadori jezsuita Provincia, hogy hozzájuk menjek tanulmányaim befejeztével. Örültem ennek, hiszen már sok fiatal rendtársamat ismerhettem meg, akik abból az országból voltak. 1959 késő nyarán érkeztem hajón Ecuadorba. Ott kezdődött igazából a lelkipásztori működésem, mely folytatódott 30 éven át. A jezsuita atyáknak abban az országban sok iskolájuk, kollégiumuk van. Legtöbbnyire ezekben voltam „diák-spirituális”. Tanítottam hittant is, éneket is. De voltam segédlelkész rendünk templomaiban, voltam éveken át kórház- és börtönlelkész is. Szinte mindig miséztem vasárnaponként szegény városnegyedekben. 

Összesen negyven éven át voltam távol a hazámtól. Ezen idő alatt négy alkalommal tudtam hazalátogatni Magyarországra. Ez mindig igen nagy élményt jelentett számomra.  Nem kevésbé azért is, mert előtte mindig találkozhattam kedves magyar rendtársaimmal a fürstenriedi lelkigyakorlatos házban, München egyik elővárosában, ahol a külföldön élő magyar jezsuiták három évenként szokták tartani találkozójukat. Én csak minden hat évben tudtam oda eljutni.

Hazalátogatásaim közül kiemelkedik az 1980. évi hazai utam. Ekkor egy mélyreható lelki élményben volt részem. „Véletlenül” a kezembe került egy kis füzetke, mely a Szűzanya Szeplőtelen Szívének a Szeretetlángjáról szólt. Igen mély hatást tett rám, és belső indíttatást éreztem, hogy ne csak ezt a füzetkét, hanem magát a Szeretetláng Lelkinaplót lefordítsam magyarról spanyol nyelvre. Ezt a fordítást, Ecuádorba visszatérve, 1989-re sikerült befejeznem. Megkaptam rá a guayaquili érsek úr, akkori főpásztorom legmelegebb elismerését. Ahova csak eljutott ez, egy magyar édesanya által kapott üzeneteket tartalmazó Lelki Napló, ott lángra is lobbant sok lélekben a Szűzanya Szeretetlángja. A Szeretetláng befogadása és továbbadása nagyon fontos részévé vált életemnek. 1999-ben a Szeretetláng Mozgalom első Nemzetközi Találkozóján Mexikó fővárosában Bernardino Echeverría ecuadori bíboros úr kinevezett ennek a Mozgalomnak nemzetközi koordinátorává, mely megbízatást 2008-ban adtam át egy brazil házaspárnak.

1989 Nagyhetében érkezett levél Nemesszeghy Ervin Provinciális atyától, aki eljuttatta hozzám Dankó László kalocsai érsek úr levelét, amelyben ő szeretettel kéri, hogy jöjjek haza Magyarországra, és mielőbb foglaljam el Kalocsán a volt jezsuita templom vezetését. Kimondhatatlan öröm volt számomra, hogy hazatérhetek édes Hazámba, és itthon dolgozhatom. Azon a nyáron végleg hazaköltöztem Magyarországra.

Kalocsán működtem nyolc éven át, mint lelkipásztor, és mint a kórháznak és a női börtönnek a lelkésze. Kalocsai szolgálatunk megszűntével P. Ádám János Provinciális 1997-ben Miskolcra küldött, a nem sokkal előbb megindult gimnáziumunkba hittanárnak. Két éven át voltam ott. Onnan Hódmezővásárhelyre kerültem, mint segédlelkész a Szent István Plébániánkra. Amikor Morlin Imre atya betegen Pilisvörösvárra került, az ő helyébe kellett jönnöm Budapestre, a Jézus Szíve templomhoz. 2002. február 7-én érkeztem Budapestre. 

Szabadjon megemlítenem még egy másik kedves szolgálatomat. 1992-ben, Kalocsán augusztus 27-én, Szent Mónika ünnepén egy kis homíliát tartottam templomunkban. Megemlítettem, hogy külföldön való tartózkodásom alatt hallottam a Keresztény Édesanyák Szent Mónika közösségéről. Ezek az édesanyák Szent Mónikát, Szent Ágoston édesanyját tekintik követendő példaképüknek, hiszen ő kitartó imájával kiesdette Istentől Ágoston fia megtérését. Ez a pár szó, mint jó mag jó talajra talált az ott levő édesanyák szívében.  Ott alakult meg Kalocsán a szentmónikás imádkozó édesanyák első csoportja. Ez a kezdeményezés aztán a jó Isten kegyelméből elterjedt az egész országban, sőt túl a határokon. Maguk az édesanyák terjesztik, adják tovább. Amióta a Keresztény Édesanyák Szent Mónika Közössége mozgalom elindult, évente két találkozót szoktunk tartani, egy országosat, ezt Budapesten, és egy regionális találkozót az ország valamely városában. Mindenütt megtöltik a jó édesanyák a templomokat. És mindig találtunk még eddig egy püspök atyát, aki az édesanyákat vigasztalta, bátorította, erősítette. Dicsőség és hála legyen érte a jó Istennek, aki ezt a művet támasztotta és elterjesztette. Ennek a műnek főpártfogója hazánkban dr. Erdő Péter bíboros úr. 

Kelt Budapesten, 2012. február 13-án

P. Róna Gábor SJ