Szabó Ferenc SJ: Krisztus: a teremtés Ómega-pontja

Ferenc pápa  Laudato si’ kezdetű körlevele 83. pontjához

Ferenc pápa legújabb, a környezetvédelemről szóló enciklikája VI. részében arra világít rá, hogy az égető ökológiai problémák megoldásának keresésében az Egyház, a keresztény hit, a bibliai kinyilatkoztatás fényében milyen segítséget nyújthat a felelősöknek. Hivatkozik a bibliai teremtéstörténetre: Isten, az embertársak és a teremtett világ helyes viszonyára, a jó világot teremtő jó Isten szeretet-tervére (65-79), az Isten képére teremtett ember természetfeletti hivatására (81).  Arra az eszményre, amelyet Jézus eszményi üzenete,  javasol az igazságtalanságoktól, egyenlőtlenségektől és erőszaktól szétszaggatott világnak: harmónia,  igazságosság, testvériség és béke. (82) A világ urainak azt tanítja élete példájával, hogy nem uralkodni, hanem szolgálni kell embertestvéreinket (vö. Mt 20, 25-26).

Itt következik az Assisi Szent Ferenc szellemétől ihletett enciklika 83. pontja a feltámadt Krisztus egyedülálló szerepéről, aki a fejlődő univerzum Ómega-pontja. Ferenc pápa a jegyzetben Teilhard de Chardin tudós jezsuita vízióját idézi, miként pápa elődei, akikre ugyanebben a jegyzetben hivatkozik. Idézem a 83. pontot: „A világegyetem útjának célpontja Isten teljessége, amelyet már elért a feltámadt Krisztus, az egyetemes érlelődés gyújtópontja. Ily módon hozzáadunk (reflexiónkhoz) egy újabb érvet, hogy visszautasítsuk az emberi lény minden despotikus és felelőtlen uralmát más teremtmények felett. A többi teremtmény végső célja nem mi vagyunk. Mert valamennyien velünk együtt és általunk a közös célpont, Isten transzcendens teljesség felé tartanak, ahol a feltámadt Krisztus átkarol és megvilágít mindent. Az értelemmel és szeretettel rendelkező emberi lényt ugyanis Krisztus teljessége vonzza, és arra hivatott, hogy minden teremtményt visszavezessen Teremtőjéhez.”

Most kicsit kifejtem azt a teilhard-i víziót, amelyre Ferenc pápa és elődei, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek is  utaltak.

Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955) jezsuita tudós és gondolkodó az egyetemes világfejlődést a tudat/szellem növekedésének tekinti: montée de conscience, főműve, Az emberi jelenség egyik alcíme szerint. E művében írja: „A Gondolat nemcsak részét képezi a Fejlődésnek, mint valami rendellenesség vagy epifenomén (felületi jelenség), hanem az Evolúció olyannyira visszavezethető a Gondolat felé való haladásra, olyannyira azonosítható vele, hogy lelkünk mozgása kifejezi és méri magának az Evolúciónak az előrehaladását.”

A világfejlődés, a teremtő egyesülés végpontja az „Ómega”, a Feltámadt Krisztus. Teilhard víziójában Krisztus alapvető szerepet játszik a kezdeteknél, a teremtésben, és Ő lesz a Végpont az úrjövetkor, a parúziában: Ő az Alfa és az Ómega. Teilhard gyakran hivatkozik Szent Jánosra (1,1kk), és főleg a páli levelekre: Ef 1,3-14; Kol 1,13-20.  A Fiú megtestesülését az Atya örök üdvösségtervében kell szemlélnünk: Isten már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy Fiában, Krisztusban fogadott gyermekei legyünk. Tehát Isten öröktől fogva akarta Krisztust, hogy általa az isteni életben részesítsen bennünket.

  Teilhard a teremtés hitét és a páli krisztológiát illeszti a fejlődő világegyetem távlatába. Nincs szó nála önkényes konkordizmusról, vagyis a kinyilatkoztatás és a modern világkép, a bibliai teremtéstörténet és az evolúció erőltetett összeegyeztetéséről. Ma már a teremtést nem képzelhetjük el statikusan, tehát mintha a világ Isten teremtő aktusára egy csapásra készen jelent volna meg. Ha a világot állandó teremtésnek fogjuk fel, egyáltalán nem kerülünk ellentétbe a teremtés hitével, hiszen a teremtett lény állandóan, létében függ a teremtő Istentől. Erre annakidején P. Sertillanges domonkos nagyon jól rámutatott a teremtés eszméjéről írt könyvében, amelyet Teilhard is örömmel üdvözölt.

 Ha Isten mindent Krisztusban és Krisztusért teremtett, és minden Krisztusban áll fenn, ahogy (Kol 1,15-20) Krisztus-himnusza tanítja, akkor azt mondhatjuk, hogy a fejlődő világegyetem Ómegája nem más, mint Krisztus; a teljes Krisztus, aki Testében, az Egyházban növekszik a Plérómáig, a végső teljességig. Szent Pál misztikus Krisztusáról van szó, és arról a „teljes Krisztusról”, akiről Szent Ágoston oly gyakran beszélt. A feltámadt Krisztus Lelke által magához kapcsolja az üdvözülő lelkeket, és a test-lélek kapcsolatán keresztül az egész mindenséget, üdvösségünk színterét is, amely követi az üdvözülteket a dicsőségben, amikor új Ég és új Föld lesz. Krisztus titokzatos Teste, az Egyház, a maga kozmikus vonatkozásaival, állandó növekedésben van. Krisztus bennünk, misztikus tagjaiban növekszik.

Mivel  pedig az Eucharisztia által „épül ki” Krisztus Teste, az egész világfolyamatot úgy tekinthetjük, mint a teremtett világ készülődését, illetve az emberi erősfeszítést úgy mint a humanizált világ előkészítését a konszekrációra, az átváltoztatásra, amelyet a teremtő Lélek visz véghez. Az Eucharisztia ilyen értelemben vett „kiszélesítéséről” ezeket írja Teilhard: „Amikor elhangzanak a szentségi szavak: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem, akkor a »Hoc« elsősorban a kenyeret  jelenti. De másodlagos értelemben, a természet második fázisában, a szentség anyaga maga a Világ, amelyben szétárad az Egyetemes Krisztus emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a Világot. A  /humanizált/ Világ az a végleges és valóságos Ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus: s ezt Ő saját termetének beteljesítéséig folytatja. Öröktől fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok egyetemességét: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem.  Minden  csak azért dolgozik a teremtésben, hogy közelről vagy távolról a Világegyetem konszekrációját segítse előbbre jutni.”

Teilhard de Chardin a „mindig nagyobb Krisztus” prófétája volt.  Próféta abban az értelemben, hogy – bármennyire tisztel is más hiteket és meggyőződéseket – nem mond le a keresztény üzenet abszolút egyedülvalóságáról, amely Krisztust az emberi élet és a világ középpontjába helyezi. A „mindig nagyobb Krisztus prófétája”, amennyiben azt hirdeti, és azért fáradozik, hogy a feltámadt Krisztus növekedjék – Lelkével – misztikus Testében, az Egyházban. A szeretet civilizációját építjük – az igazságosabb és testvéribb világot. Humanizáljuk a fejlődésben levő világot, és így emberi erőfeszítésünkkel előkészítjük a nagy ostyát az átváltoztatásra. Az átistenítést (divinizációt) a teremtő Lélek viszi véghez, amikor eljön a vég. „Akkor majd Isten lesz minden mindenben.” (1Kor 15,28)

Végül megemlítem, hogy Ferenc pápa hivatkozik elődjére, XVI. Bendekre is, aki szintén idézte Teilhard most kifejtett vízióját 2009. július 27-én az aostai székesegyházban tartott homíliájában, felidézve a tudós jezsuita  Mise a világ felett c. elmélkedését: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.”