Csodálkozott hitetlenségükön...

Márk evangélista szívesen mutatja be, mennyire szereti a tömeg Jézust. Kafarnaum környékén újra meg újra szinte moccanni sem lehet Jézus körül, alig lehet hozzáférni, hozzá elérni, az emberek annyira keresik a vele való találkozást (vö. Mk 1,33; 2,2; 4,1párh.; 5,25köv), útjának végén, Jeruzsálemben pedig egy ideig a nép iránta tanúsított szimpátiája az, ami feltartóztatja a nép vezetőinek gonosz tervezgetését (vö. Mk 11,18; 14,1-2). A jó, a szép, az igaz általában vonzza az embereket. Hazugságra, gonoszságra, gyűlölködésre hosszabb távon nem épülhet élet, nem épülhet boldog közösség.

Márk persze nem felejti el, hogy bizonyos körök mégis elutasították Jézust. A tényekhez, a történet végkifejletéhez is hűséges, amikor a keresztig, és természetesen a feltámadásig kívánja elvezetni olvasóját. Az olvasónak végül is meg kell értenie: hogy lehet, hogy Jézust végül halálra ítélték? Három szembenálló csoport körvonalazódik. Márk szerint az igazsággal nyíltan szembeszegültek a farizeusok és a nép vezetői, talán irigységből, talán vallásos köntösbe bújtatott korlátoltságból, jogaikat, kényelmüket, a jelen bekerített békéjét védve. Ők tanakodnak először, hogyan tudnák elveszíteni Jézust (vö. Mk 3,1-6). Azután, éppen tőlük, a hatalmasoktól félnek a tanítványok, ráadásul el is bizonytalanodnak: a legjobban ismerik Mesterüket, ámde a legkevésbé értik őt (vö. Mk 9,32; 10,32). Jézus mintha fel is mentené őket: „Írva van: Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok” (Mk 14,27; vö. Zak 13,7). Ő a védelmezőjük, illetve maguknak is imádkozniuk kell a kísértés idején (14,38), mert egyedül végzetesen gyengék. De van még egy csoport, amelyet kettős érzések fűznek Jézushoz, s akik hitetlenségükért egyelőre nem kapnak más büntetést, mint azt, hogy lemaradnak a csodákról, a megújult élet lehetőségéről: ők a názáretiek, köztük talán Jézus hozzátartozói (vö. Mk 3,20-35).

Jézus szombaton tanít, az Úr napján (vö. Mk 1,21köv), tanítványai jelenlétében, sokak csodálatától, később furcsálló megjegyzéseitől kísérten. Márk nem Jézus szavait mondja el (lásd Lukács hasonló beszámolóját a Lk 4,16köv-ben), inkább a názáretiek egymás közti morgását. „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez…? Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?” A zárt, kiszámítható, régi közösségek világa elevenedik meg előttünk, amelyek megtartanak, de igen gyakran gúzsba is kötnek, „Ki fia-borja vagy?” alapon. Milyen szomorú, amikor valaki nem a lényeget, nem az újat és szépet látja, hanem mindenáron saját felsőbbrendűségét bizonygatja, szinte görcsösen! A názáretieknek nincs igazi kifogása Jézus ellen, de egyszerűen képtelenek arra, hogy elismerjék őt magát. Elzárják magukat a meglepetéstől, a felfoghatatlantól, a titoktól, amit nem rángathatnak le saját szintjükre, amit nem mázolhatnak képzeletük szürke egyenszínére. Hitetlenségük, amelyen Jézus is elcsodálkozik, nem mély, önmagában nem jelent valódi istentagadást, inkább a lelki restség, a kicsinyesség és kicsinyhitűség egyvelege, besüpped saját korlátoltságába. Talán egyfajta gőg is: nem tudom elfogadni, ha nem én tettem, ha nem nekem jutott eszembe…

„Ne légy hitetlen, hanem hívő!” – mondta Jézus Tamásnak, amikor neki külön is megmutatta a kezét és az oldalát (Jn 20,27). Felszólítása mindig aktuális, egy kissé mindannyiunknak szól. Hitünk Istennek válaszol, de a felé való nyitottság, a döntés mellette, a világ egészére fényt vet. „Csoda” csak a Jézussal való találkozásban születik. Keresztény okosságunk, gyakran az imádságban is gyakorolt figyelmünk tehet képessé arra, hogy sokféle helyzetben, sokféle találkozásban, akár ütött-kopott álruhában is felismerjük Isten közeledését.

Évközi 14. vasárnap, B év