Ami igazán szükséges… - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 15. vasárnapra

Márk evangélista szerint Jézus arra választotta ki a tizenkettőt, „hogy vele legyenek, és hogy prédikálni küldje őket” (3,14). Eddig „vele voltak” szárazon és vízen, gyógyítások, ördögűzések, sőt halottak feltámasztásának tanúiként. Most „elküldi” őket, hogy prédikáljanak. A meghívás, illetve a küldés jelenete egymásra épül. A felelősségteljes küldés jelzi, hogy Isten országa mostantól új módon bontakozik ki. Az események eddigi passzív tanúi tanúságtevők lesznek. Márk később még alaposan bemutatja (főleg a 8-10. fejezetekben), hogy a tanítványoknak mennyi mindent kell még megérteniük, milyen sokféle változáson kell átmenniük, hogy tanúságtételük egészen „jézusi” lehessen. Mégis érvényes már ez a kezdeti tapasztalat is. Mégis hordozza ez a részlet is az egész igazságát, Isten országának életteli, gyógyító és tisztító jelenlétét.

Jézus először is „kettesével” küldi tanítványait. A bibliai bölcsesség tudja, hogy akik együtt vannak, segíthetik egymást (Préd 4,9), illetve kettőnek a tanúságtétele számít jogilag is hitelesnek (vö. MTörv 19,15). Talán nem véletlen, hogy az apostolok neveit is gyakran kettesével hozza a hagyomány (vö. Mk 3,13-19; Mt 10,1-4; Lk 6,12-16). A kapott küldetésre a tanítványt is tanítvány-társa emlékezteti, illetve a csodák, amelyeket kiszolgáltatottságában, Istenre és embertársára utaltan is hálásan tapasztal. Az Üdvözítőről közösségben tehetünk tanúságot. Az egyetlen evangélium is négy írott formában maradt ránk.

A mester azután eszköztelenséget parancsol. „Az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot… Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra” (6,8-9). A bot és a saru az úton járó ember segítője. A bot támasza, védő szerszáma vadállatok, talán rosszindulatú támadók ellen, a saru pedig az úttalan utakat teszi járhatóvá számára. A kenyér, a tarisznya, a tartalék pénz és a másik ruha, vagyis mindaz,  amiről a tanítványoknak már az út kezdetén le kell mondaniuk, a pihenés vagy a célba érkezés pillanataiban játszhat szerepet. Márk szerint Jézus megengedi azt, ami az úthoz szükséges, viszont fölöslegesnek látja, ami esetleg hátráltatná az igazi találkozásokat. Mintha Jézus intelmei azt céloznák, hogy a tanítványok érjenek célba, és ott bízzák rá magukat azokra, akiket meg kell szólítaniuk.

Ahogy tovább olvassuk: tartsanak ki a befogadó háznál, ne válogassanak, így még vándorként is viszonylag tartós, komoly kapcsolatot építhetnek. Ha viszont elutasítják őket, menjenek tovább, rázzák le a port is a lábukról (vö. ApCsel 18,8; Neh 5,13).  A tanítványok útja nem kirándulás, nem házalás, nem is önmaguk ajánlása, hanem az Isten üdvösségének bátor és felelősségteljes felkínálása. Közvetlenek és elkötelezettek. Készek arra, hogy valódi találkozásokat éljenek át, és ezért képesek arra, hogy Jézushoz hasonlóan állásfoglalásra kényszerítsenek.

A jelenet befejezése a tanítványok sikeres útjáról tudósít (vö. Mk 6,30; illetve Lk 9,10; 10,17köv is): „sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak”. Ezek a szavak másfelől nyitva is hagyják, hogy mi történik majd. Meddig tart, amíg a „sok” helyett „mindenki” meggyógyul, amíg mindenkihez jut vigasztaló és megtérésre hívogató tanítvány? Végül pedig, vagy inkább újra kezdetként, mikor lesz, hogy minden tanítvány engedelmesen félreteszi titkos erszényeit, rejtett tartalékait, fennen hirdetett címeit, és csupasz emberként, megváltott emberként útrakel, hogy valódi kincsét, az Istentől kapott, tiszta, egész és új életet hirdesse. Valójában minden keresztény hivatása, hogy így vagy úgy, de bekapcsolódjon ebbe a nagy küldetésbe, és boldog egyszerűséggel útnak induljon. A hír, amit hordoz, őt is gyógyítja majd.

Évközi 15. vasárnap, B év