Egyházunk – szemben jövőjével - P. Szabó Ferenc jegyzete

II. János Pál (ma már Szent!) a kommunizmus bukása után kiadott Centesimus annus kezdetű körlevelében éleslátóan megvilágította – az embertelen, mert istentelen – diktatúrák bukásának okait.

„Az elnyomó rendszerek bukását számos tényező idézte elő. Ezek közül néhány külön említést érdemel. A változásokat kiváltó legfőbb tényező kétségtelenül a munkások jogainak megsértése volt. (…) Ennek a válságnak a másik összetevője kétségtelenül az egész gazdasági rendszer hatékonyságának hiánya, amit nem szabad pusztán technikai problémának tekinteni. Sokkal inkább gazdasági következménye a kezdeményezésre, a tulajdonra, a szabadságra vonatkozó emberi jogok megsértésének. Ehhez járul még a kulturális és nemzeti szempont: nem lehet ugyanis megérteni az embert, ha kizárólag a gazdaság oldaláról közelítik meg, de pusztán osztályhoz tartozása alapján sem határozható meg. (…) A legújabb események igazi oka azonban az Isten tagadása miatt támadt lelki üresség, amely fiatal nemzedékeket fosztott meg a helyes tájékozódástól, s amely gyakran odáig vezette őket, hogy saját identitásuknak és az élet értelmének kitartó keresése során újra felfedezzék nemzeti kultúrájuk vallási gyökereit és Jézus Krisztus személyét, aki megfelelő válasz a jó, az igazság és az élet után minden ember szívében lakozó vágyakozásra. Ezt a keresést tanúságtételükkel bátorították azok, akik (a nehéz körülmények között, az üldöztetésben is) hűségesek maradtak Istenhez. A marxizmus ugyanis azt ígérte, hogy kitépi az Isten iránti vágyat az emberek szívéből. Az eredmény azonban igazolta: ez nem sikerülhet anélkül, hogy az emberi szívet is össze ne törnék.” (Centesimus annus 22–24)

A lengyel Karol Wojtyła pápa szolgálata utolsó évtizedében Európa újraevangelizálását sürgette, készítette elő.[8] Az egyes földrészekkel foglalkozó különleges szinódusok célja a 2000. év nagy jubileumának előkészítése, illetve az új evangelizálás fellendítése volt. Európa számára 1991-ben már rendeztek egy különleges szinódust. De nyolc év alatt jelentősen megváltozott Európa szellemi, egyházi helyzete, ezért II. János Pál szükségesnek tartotta újabb szinódus összehívását. 1997 júniusában mondta gnieznói homíliájában: „A (berlini) fal leomlása után, e látható fal után nemde felfedeztünk egy másik, láthatatlan falat, amely megosztja földrészünket – az emberi szíveket megosztó falat? Ezt a falat félelem és agresszivitás, az emberek különböző eredetével, különböző bőrszínével, különböző vallási hitével szembeni meg nem értés alkotja; ezt a falat a politikai és gazdasági üldözés, az emberi élet értékei, minden ember méltósága iránti érzék eltompulása emeli. Az utóbbi időkben kétségtelen sikereket értünk el gazdasági, politikai és szociális téren; ennek ellenére nem kendőzhetjük el e fal létezését. Árnyéka kiterjed egész Európára. Az európai földrész igazi egységének megvalósulása még távoli cél.”

Európa egyesülése elkezdődött, bármilyen erős is (és egyre erősödik a bolsevista világbirodalom szétesésével) a nacionalizmus egyes országokban, bármennyire nem tartják még tiszteletben a kisebbség jogait. Az egyház is az új evangelizálást az egységesülő Európa esélyeinek távlatában vizsgálja, tervezi. II. János Pál pápa számtalan alkalommal szólt Európa közös keresztény gyökereiről – amelyeknek felélesztése az óhajtott egység egyik alapvető követelménye. A katolikus egyház – és az egyes helyi egyházakkal – felméri, milyen történelmi kihívást jelent küldetése szempontjából az új európai helyzet. Világos mindenki számára, hogy a visszanyert politikai szabadság, a demokratikus fejlődés elindulása etikai problémákat is magával von: erkölcsi megújulásra is szükség van amellett, hogy pl. a jólétet biztosítandó gazdasági fejlődés érdekében az európai Közös Piacba bekapcsolódunk.

A most említettek is jelzik, mennyire törékeny még a megszerzett szabadság, és mennyire bizonytalan a fiatal demokrácia jövője. Valóban – amint F. Kinsky figyelmeztet –, túl egyszerű lenne a megoldás, ha Churchill híres kijelentésével vigasztalnánk magunkat: „Nincs rosszabb politikai rendszer a demokráciánál, kivéve az összes többit.” A demokráciát nemcsak meg kell álmodni, hanem meg is kell valósítani. Európa demokráciáinak (demokrata pártjainak) jelenlegi mély válsága világosan mutatja, hogy erkölcsi megújulás, valóban „keresztény” szellem (nem ideológia vagy névleges kereszténység) nélkül nem lehet megteremteni az igazságos társadalmi rendet, ahol a vezetők a közjó szolgálatát, nem pedig egyéni önző érdekeiket, hatalmi törekvéseiket tartják szem előtt, ahol az állampolgároknak biztosítják a valódi demokratikus részvételt, ahol érvényesül a szolidaritás és a szubszidiaritás.[9]

II. János Pál pápa Európa jövőjéről és kulturális önazonosságáról szólva nemcsak általában a közös keresztény gyökereket emlegette, hanem azt is sürgette, hogy integrálni kell a különböző kultúrákat, mint ahogy földrészünk a múltban is harmonikusan integrálta a görög és a latin, a germán, a kelta és a szláv népek kulturális-vallási örökségét. (Itt rögtön felvetődik a kérdés: hol vagyunk mi, magyarok, akik Keletről jöttünk Európa szívébe, és szigetet alkotunk a germán és szláv, illetve latin népek tengerében?)

Az egyház nem kirekesztő, mert Jézus Krisztusban nincs zsidó és görög, férfi és nő, szolga és szabad (vö. Gal 3,28), hanem csak ember van, akit Isten a saját képmására teremtett, és Jézus Krisztusban isteni életre hívott. Jézus egy konkrét nép gyermeke lett, amikor „elérkezett az idők teljessége"(Gal 4,4), és értünk, a mi üdvösségünkért emberré lett, ugyanakkor egyetemes testvér volt, és az egyetemes testvériséget hirdette. Egy a Teremtőnk, Mennyei Atyánk, és Jézusban valamennyien testvérek vagyunk. Az ember egy meghatározott föld, nép, haza, nyelv, kultúra gyermeke – és minden nép, kultúra, miként minden egyes személy valami egyedülálló értéket képvisel az összemberiségben, a létben –, de szelleme és szeretete révén egyetemes. Tisztelem a másik személy, a másik nép másságát, értékét, amint elvárom, hogy az enyémet is tiszteljék. Egység a sokféleségben: ez feltételezi a másik felé való nyitottságot, de nem követeli az önazonosság feladását. Az igazi egység differenciál, ahogy Teilhard de Chardin szerette hangoztatni; nem asszimilál, nem olvaszt be, hanem – a személyesedés és a szeretet foka szerint – a másik létét kibontakoztatja, hogy így egymást kölcsönösen gazdagítva legyünk. Ez a pluralista társadalom, ez a keresztény ökumenizmus alapvető követelménye.

Európai távlatok az Evangélium hirdetéséhez

Ha Európa panorámájára vallási szempontból egy pillantást vetünk, főleg három problémával kell szembenéznie az új evangelizálásnak: 1) az elméleti és gyakorlati materializmus felveti az ember problémáját; 2) az ateizmus terjedése Isten-képünk revízióját, 3) az új vallási élmények, ezoterikus vallásosság keresése a keresztény hit igazi mivoltának problémáját.[10]

1) Mindenfajta humanizmus megegyezik abban, hogy az embert és annak sorsát helyezi érdeklődése középpontjába. Természetesen más az ateista és más a keresztény humanizmus felfogása az emberről, aki test-lélek egysége, értelemmel és szabadsággal megáldott lény, tehát személy, akinek örök rendeltetése van. Az elméleti, főleg marxista ateizmus (ideológia) ma kevésbé hódít, miután a marxista–kommunista rendszer összeomlott. De Kelet-Európában is, miként a nyugati jóléti társadalmakban a gyakorlati materializmus, szekularizmus (teljes evilágiság) egyre jobban terjed. Az emberek úgy élnek, „mintha Isten nem létezne”. Ez az ateizmus természetesen visszahat az ember értelmezésére is.

A Nyugat-Európában végzett felmérések azt mutatják, hogy – paradox, érthetetlen módon – sokkal nagyobb azoknak a száma, akik nem hisznek a halál utáni életben, mint azoké, akik nem hisznek Istenben (csak 43 százalék hisz a halál utáni életben, viszont 75 százalék hisz Istenben). Ha jobban megvizsgáljuk a magukat istenhívőknek vallókat, láthatjuk, hogy „istenük” valami szétfolyó isteni valóság, sokan nem a személyes Istenben, még kevésbé Jézus Krisztus Istenében hisznek. Mindenesetre, ahogy az evangelizálással foglalkozó szinódus zárónyilatkozata is hangsúlyozta: az új evangelizálás sürgető feladata, hogy hirdesse a Jézus Krisztus által megígért örök életet és feltámadást; mert e reménység nélkül az ember nem tudja felülmúlni a szenvedéseket, nem tud értelmet adni életének. Persze az Istennel való boldog örök élet reménye nem csökkenti evilági elkötelezettségünket, hiszen annak feltétele éppen a szolgáló szeretet.

2) Istenképünk revíziója. – Az igaz Istenbe vetett hit nélkül nem lehet az ember misztériumáról, eredetéről és végső rendeltetéséről sem beszélni, hiszen az ember Istenhez rendelt lény („fecisti nos ad Te” – Ágoston), csak Istenben teljesedhet be. A gyökeres, következetes Isten nélküli vagy Isten-ellenes humanizmus = ember ellenes humanizmus. (Henri de Lubac SJ megállapítását gyakran idézték a pápák.) Ha napjainkban az elméleti (egzisztencialista, marxista, szocialista) ateizmus „divatja” csökkent is, a vallási közömbösség és a vallásnélküliség, a teljes evilágiság (szekularizmus) egyre inkább terjed. A magukat Isten-hívőknek vallók hite is sokszor szétfolyó, panteista vagy deista vallásosság; ezek a „hívők” nagyon messze vannak a személyes Isten, főleg Jézus Krisztus Istene (az Atya, a Fiú, a Szentlélek) megvallásától. A szinódusi zárónyilatkozat hangsúlyozta, hogy Európa új evangelizálásában központi feladat: hirdetni a kinyilatkoztatás Istenét, tehát azt, hogy az Atya örök szeretettel szeret bennünket, ezért elküldte Fiát, Jézus Krisztust, hogy mindaz, aki benne hisz, örökké éljen. Isten szeret engem: Fiát adta értem. Krisztus szeret engem, önmagát adta értem.

Továbbra is fontos szerepe van egy bizonyos megújított „apologetikának”, hitvédelemnek, a szó kedvező értelmében. Vagyis éppen a modern racionalizmusnak, illetve a természettudományokra hivatkozó újpozitivizmusnak (Monod, Dawkins) meg kell mutatnunk, hogy hitünk értelmes hódolat (rationabile obsequium), tehát nem az irracionáléba, az értelmetlen örvényébe veti bele magát a hívő, hanem – miután megvizsgálta a hitre invitáló jeleket – értelmes döntés alapján kötelezi el magát.[11] A hit szerintünk racionális (ésszerű), de nem racionalista elköteleződés, döntés, hiszen az emberi szabadság végső soron a kegyelem erejében, Isten megvilágosító és megerősítő segítségével kötelezi el magát. De a hit – ismétlem – nem beugrás az irracionáléba. A katolikus felfogás itt eltér a protestáns fideizmustól. Magyarországon a negyvenéves ateista–marxista ideológia, áltudományosság után különösen szükség van arra, hogy válaszoljunk az ateista ideológia ellenvetéseire, különösen is a szcientizmusra (a tudományra hivatkozó istentagadásra), és feltárjuk az istenhit metafizikai és teológiai alapjait. Jóllehet mindig hangsúlyoznunk kell, hogy például az istenérvek esetében nem olyan bizonyításról van szó, mint egy matematikai levezetésnél.

3) Minderre fokozottabban szükség van egész Európában és Észak-Amerikában (általában az ún. „nyugati világot tartjuk szem előtt), azért is, mert bizonyos irracionális vallási megújulás is tapasztalható, amely a misztikus tapasztalatra hivatkozik, és szinte lecsap az ezoterikusra, a keleti vallási élményekkel rokonszenvez, azokból vesz át elemeket, illetve bizonyos Ersatzokat (pótlékokat) keres az igazi vallásosság helyett, ezért is enged a szekták kísértésének. Kétségtelen, hogy a zsinat szellemében nemcsak az ökumenikus (tehát a keresztények közti), hanem a vallásközi párbeszéd is fontos feladat, sőt a nem hívő világgal, a tudománnyal és a kultúrával is folytatni kell a párbeszédet, de ez nem jelentheti keresztény hitünk felhígítását, nem hozhat vallási relativizmust és szinkretizmust. Az új evangelizálásnak egyik lényeges feladata, hogy Jézus Krisztus misztériumát és a katolikus tanítást a maga tisztaságában hirdesse. Világos, hogy mindennek a zsinat által is körülírt vallásszabadság és tolerancia szellemében, a másik véleményét tisztelő, a másik igazsága felé nyitott magatartással kell történnie. Száműzendő minden prozelitizmus, kényszerítő, türelmetlen térítés.[12]

Az újabb vallási áramlatok, miként a „vegyes” New Age is, arról tanúskodnak, hogy az emberek, főként a fiatalok egy részében eleven a szomjúság az élő Isten, az „élő víz” után, amit egyedül Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk nyújthat.[13]