Teli kosarak – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 17. vasárnapra

Vasárnapi evangéliumunkat, a kenyérszaporítást János változatában, olvashatjuk úgy, mint egyfajta bevezetőt, figyelmeztető jelet: mindjárt Jézus csodálatos beszéde következik az élet kenyeréről, és kísér minket három vasárnap. Vagy: olvashatjuk párbeszédben Márk evangéliumával, amelyet János valószínűleg már ismert, s amelyet saját hangsúlyaival gazdagított. Utóbbin fáradozunk kissé most.

A kenyérszaporítás eseményét Márk és János egyaránt a Galileai tó közelébe helyezi, a csoda kedvezményezettjeit illetően pedig mindketten nagy tömegről beszélnek, de csak János említi, hogy „közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe” (6,4). Mint az első akkordoknak egy zenemű esetében, mint az alapszíneknek, háttér aranynak vagy caravaggioi árnyéknak a festészetben, olyan eligazító és mindent meghatározó ereje van ennek a rövid megjegyzésnek János részéről (hasonló stílusban lásd Jn 13,30 is; a húsvétról pedig 2,13; 7,2.14.37; 11,55; 12,1; 13,1). A zsidók húsvétja a szabadulás ünnepe, a kivonulás emlékezete, egyben a pusztai vándorlásé, amikor Isten maga táplálta és vezette a népet. A „zsidók húsvétjai” Jézus húsvétja felé sodornak. A húsvétra tett utalás az egész jelenetet a halál és feltámadás, az új élet összefüggésébe helyezi. A kenyérszaporítás is beletartozik abba a fokozatos célba érkezésbe, ahogy Jézus kioszthatóvá teszi saját magát, előre ízlelhetővé az Istennel való boldog közösséget.

Jézus Márk és János szerint is megkérdezi, hány kenyere van a tanítványoknak. De János még megjegyzi: „Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni” (6,6). János úgy ír, mint aki ismeri Jézus ki nem mondott szándékait is (lásd 2,25 is). Hangsúlyozni akarja Jézus mindentudását, de még inkább azt, hogy ő, az elbeszélő ismeri Ura szándékait, közel van hozzá. „Utólag minden kiderül…”, ez pedig a „próba” része: hogy az ember képes-e bízni Istenben, aki szándékait egyszer majd világossá teszi. Jézus csodája próbát is jelenthet, a hit próbáját. Isten különleges ajándéka kihívás elé állítja Fülöpöt és a többi tanítványt is.

János harmadszor is hozzátesz valamit Márk adataihoz. A kenyérszaporítás után Jézus egyedül marad, majd a vízen járva közelít tanítványaihoz. És csak János jegyzi meg, hogy Jézus azért rejtőzik el, azért marad „egészen egyedül” a hegyen, nehogy királlyá tegyék. Valaha Mózes ment fel egyedül a hegyre, Isten színe elé (távollétében pedig a nép bálványimádásba süllyedt; vö. Kiv 19,20-25; 32,1-35). Jézus valóban király, de őt nem a nép, hanem Isten teszi azzá. Királysága egyben papi szolgálat, közbenjárás a népért. Szolgálatának, sorsának végsőkig magányos, ugyanakkor végtelen termékeny vállalása.

Mi vajon hogyan folytathatjuk az első tanítványok párbeszédét? Nekünk vajon jut-e néhány morzsa a tizenkét teli kosár maradékból? A tanítványokhoz hasonlóan talán nekünk is sikerül továbbadni néhány szót, amely a lelket igyekszik táplálni. A húsvétra tett utalás életünk nagy pillanataira emlékeztet: amikor „nagyban játszottunk”, életre-halálra, amikor a hitünket nem megülepedett, hanem húsvéti kereszténységként éltük. Ilyenkor, így vagy úgy, az Isten-adta élet bőségét is megtapasztalhatjuk. Beszélgethetnénk Istennel arról is, hogyan érint minket az ő mindentudása. Mennyi rejtőzködést, miféle próbatételt és milyen „nehéz ajándékokat” fogadunk el Isten részéről? Valódi életünk Krisztusban elrejtett élet, valódi énünk Krisztusban rejtőző én.

Az a Jézus, aki a kenyérszaporítás után egyedül maradt a hegyen, nemcsak magára és kiosztogatott életére gondolt. Bizonyára azért is imádkozott, hogy a megszaporított kenyeret, ajándék bőséget a tömeg, és benne tanítványai, jól használják fel.

Évközi 17. vasárnap, B év