Morálteológia a zsinat után - P. Szabó Ferenc jegyzete

A II. vatikáni zsinat és a megújuló erkölcsteológia – a családszinódus távlatában - P. Szabó Ferenc SJ jegyzete - Második rész: Morálteológia a zsinat után

A II. vatikáni zsinat ezt  ajánlotta a morálteológusoknak: meg kell mutatni, hogy a szeretet a híveknek a világért végzett műveinek a lelke: e cselekedetek az Isten mindenek feletti szeretetének és az őszinte testvéri szeretet kifejezései. „A szeretet morálisa – írja Häring – nem időzik el elavult szabályoknál, de nem is csupán azt ajánlja, hogy a cselekvésben bízzuk magunkat a jó szándékra. Igaz, a jó szándék lehetővé teszi a tájékozódást és azt, hogy meghalljuk a hívást, de nem ment fel bennünket a szükséges erőfeszítés alól, hogy felfedezzük a jó utat. A keresztény morális elsősorban a belső felkészültséggel törődik, ugyanakkor a felelősség morálisa.” A Hegyi Beszéd és az első János-levél (1Jn 4,14–20) erkölcstanának távlatába illeszkedik a keresztény házasság lelkisége (Ef 5,21–33). Igaz, itt még a patriarkális családmodellel találkozunk, de Pál már állítja a férj és a feleség egyenlőségi viszonyát: Krisztus és jegyese, az Egyház szeretetmisztériumában részesednek, mindketten arra hívattak, hogy kölcsönösen Isten szeretetéről tanúskodjak, segítve egymást ebben a törekvésben.

Häring  1967-ben már egy szakszerű, franciára fordított könyvében összefoglalta az új morálist:  Morális a zsinat után.[1] Ennek elején mint római morális professzor a papképzésről szóló zsinati dekrétum irányelvét (Optatam totius, 16) választja mottóul és irányelvül: „A teológiai tárgyakat Krisztus misztériumával és az üdvösség történetével eleven kapcsolatban kell megújítani. Különös gondot kell fordítani az erkölcstan tökéletesítésére, melynek tudományos kifejtése jobban táplálkozzék a Szentírás tanításából, világítsa meg a hívők hivatásának nagyszerűségét Krisztusban, és mutassa be azt a kötelezettségüket, hogy szeretetből sokat tegyenek a világ életéért.”

Bernhard Häring itt is a morálteológia dinamikus és perszonalista jellegét hangsúlyozza, név szerint hivatkozva a zsinati megújulást elősegítő kollégáira is. Megemlítek pár nevet: Y. Congar, K. Rahner, G. Thils, G. Philips. Egyébként valamennyien – az Evangéliumon túl – Szent Tamásra is hivatkoznak, aki határozottan hangsúlyozta a szeretet primátusát. [2]

A keresztény morálisnak nem olyan tisztán statikus törvénye van, amely az alsó határon helyezkedik el – mint amilyen a korábbi szakkönyv, az Institutiones theologiae moralis volt –, és nem lehet eszménye a sztoicizmus erénye, melynek alapelve: »Az ember vagy teljesen birtokolja az erényt, vagy egyáltalán nem.« A kereszténynek földi zarándoklása állapotában mindig tudatában kell lennie, hogy nem befejezett, hogy alakulóban (en devenir) van. A kegyelemnek alávetett élet szükségszerűen alá van vetve a növekedés törvényének is.

Megjegyezzük: az őszi családszinóduson néhány atya hangsúlyozta, hogy a minden vagy semmi pedagógiája nem vezet célhoz.

J. Fuchs SJ, a Gergely Egyetem professzora  a zsinat által óhajtott (OT, 16) megújult morálteológiát bemutatva a következőket emeli ki: 1) Ez a morálteológia nem lehet kizárólag vagy elsődlegesen a parancsok és a bűnök tana, és nem lehet a lelkiség teológiája (az „aszketika és misztika”) körébe utalni, hanem a Krisztusban való meghívást, a keresztény élet „művészetét” a Szentírás alapján, Krisztus és az üdvösség misztériuma távlatában kell kidolgozni. 2) A zsinat tanítása elveti azt a felfogást, hogy a morálteológia kizárólag a leendő gyóntatók kiképzését szolgáló morális legyen. Bár a leendő papok, lelkipásztorok szempontjait is figyelembe kell venni. 3) Az új morálteológiát nem lehet egyszerűen a kánonjog keretébe illeszteni, bár nem lehet elhanyagolni a keresztény viszonyát az egyházi hatóságokhoz. Fuchs a továbbiakban a morálteológia tudományos követelményeit fejtegeti: legyen „kerügmatikus”, a Szentírás és a keresztény Hagyomány alapján kell kidolgozni, a perszonalista antropológiát integrálni, továbbá legyen konkrét, életszerű.

Láttuk, hogy az említett szempontokat emelte ki B. Häring más szakemberekkel, akik morálteológiájukban szintén a pszichológiai fejlődést és dinamikus távlatot hangsúlyozták. Tehát a morális tanításában tanításban a következő szempontokat kell kidomborítani: a kegyelem törvénye (talentumok), a Szentlélek tevékenysége, Isten gyermekeinek szabadsága a kegyelemmel való együttműködésben.” (Morale, 45–46) Ezután szerzőnk a dinamizmusra és az állandó megtérés követelményére említ példát: „A halálos és bocsánatos bűnök közötti határt nem lehet kijelölni pusztán statikus módon a cselekvés tárgyából kiindulva; döntő az, hogy számoljunk a személyes tényezővel, a növekedés törvényével és az állandó megtéréssel. (…) Az erkölcsi ismeretet, az erkölcsi szabadságot és hitelességet, a személyes  lelkiismeretet a növekedésben levő ember struktúrájából és a végső (eszkatologikus) tökéletességre szó meghívásából kell megvilágítani.” (Morale, 46)

[1] La Morale après le Concile, Desclée, Paris, 1967.(=Morale)

[2] Cf. Szent Tamás, S. Th. I–II, 108, 2c: „Rectus autem gratiae usus est per opera caritatis. Quae quidem secundum quod sunt de necessitate virtutis, pertinent ad praecepta moralia…”