A Gaudium et spes k. zsinati dokumentum a házasságról

A II. vatikáni zsinat és a megújuló erkölcsteológia – a családszinódus távlatában – 3. rész: A Gaudium et spes k. zsinati dokumentum a házasságról - P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

A Gaudium et Spes konstitúció kidolgozása első szakaszában XIII. szkémáról beszéltek. Az Egyház és a mai világ kapcsolatáról tárgyalva figyelembe vették és beépítették a földi valóságok teológiáját, amelyet a két háború között már kidolgoztak jeles teológusok ( Henri de Lubac és Pierre Teilhard de Chardin jezsuiták, Yves Congar és Marie-Dominique Chenu domonkosok, hogy csak a leghíresebbeket említsük.)

A Gaudium et Spes konstitúció házasságra és családra vonatkozó részének megszületését, a bonyolult vitákat részletesen elemezte Philippe Delhaye (1912–1990) a kérdés egyik legjobb szakembere: itt röviden a zsinati aktákra bőven hivatkozó nagy tanulmányát ismertem.

A házasságra vonatkozó rész (III. fejezet) két szövegváltozatának szerzője Bernhard Häring volt (hosszabb: 1963, rövidebb: 1964). A neves morálteológus kezdetben a házasságot kidolgozó albizottság titkára volt, majd a munkacsoport őt bízta meg, hogy a Központi Bizottságnak ő nyújtsa be a szövegtervezetet. A család-szkéma kérdéses, szerelemről szóló III. fejezetét („A szerelemről és a szeretetről a házasságban és a családban”)  jórészt Häring dolgozta ki Mgr Dearden irányítása alatt. Ez végül (1965-re) elég félénk lett, mert új szemlélete miatt sok kritikát kapott a konzervatívoktól. A legfontosabb újdonság a sajátos hitvesi szerelem újraértékelése volt, amely a természetfeletti szeretet felé vezető út lehet. E perszonalista szemlélet szerint a hitvesi szerelemben a szexuális egyesülés világosan különbözik a hedonizmustól vagy a gyönyör kizárólagos keresésétől, hiszen nyitott az életadás felé; ugyanakkor  túlhaladva a hagyományos  -  a Casti connubii , (XI. Pius körlevele) által  képviselt – állásponton, már nem beszél a házasság elsődleges és másodlagos céljairól. A végleges szöveg bonyolult megszületését nem részletezem. Egyik bíráló a konzervatív Mgr Felici volt, akit még befolyásolt a hiperkonzervatív Mgr Marcel Lefèbvre, az angol Haenan bíboros pedig valóságos háborút indított Häring nézete ellen. A belga Suenens bíboros viszont a hitvesi szerelem mellett érvelt a Szentírásra hivatkozva.

 Döntő volt, hogy 1964. október 29-én a zsinati aulában  Emile Léger kanadai bíboros többek között kijelentette: „Feltétlenül javasolni kell a hitvesi szerelmet – az emberi szerelmet, a lélek és a test egységét – mint a házasság valóságos célját, mint olyasmit, ami önmagában jó, amelynek megvannak a sajátos követelményei és törvényei. A szkéma nagyon habozó ezen a ponton. Nem nagyon használ, ha a szerelmet csak a termékenység szolgálataként mutatják be. Ilyen fontos témában világos alapelveket kell megfogalmazni. (…) A házastársi szerelem jó és szent. A keresztényeknek vállalniuk kell azt hamis félelem nélkül, követelményeivel és sajátos törvényeivel együtt. (…) A házastársakat nemcsak úgy kell tekinteni, mint egyszerűen a teremtő munkatársait a gyermeknemzésben, hanem mint személyeket, akik egymást önmagukért szeretik.” (Delhaye, 402–403)

Alfrink holland bíboros is hasonló értelemben szólalt fel. Október 30-án Mgr Reuss, Mainz segédpüspöke felszólalásában szintén a haladó nézeteket támogatta: „A zsinati atyáknak köszönetet kell mondaniuk Léger, Suenens és Alfrink bíborosoknak nagyon fontos felszólalásukért. A szexualitást nem lehet csupán biológiai szempontból szemlélni. Mert az teljesen különbözik a nem emberi szexualitástól, minthogy az egész emberi személyt érinti. A hitvesi szerelem a házasság alapja. Ez a szerelem kifejeződik a mindennapi élet teljességében. A házasfeleknek állandóan ápolniuk kell azt, bár nehéz, mint a szeretet minden formája, amely végső soron Isten felé irányul (törekszik). A szkémának meg kell mutatnia, hogy a házasság a hitveseket Isten felé vezeti. A házastársaknak tudniuk kell, hogy Isten gyermekek nemzésére és felnevelésére hívja őket, és hogy nem háríthatják el ezt a kötelességüket.” (Delhaye, 404) A további, az 1965-ös felszólalásokat itt most nem részletezzük, így  a felelős atyaságról és a születésszabályozásról szóló vitákat sem, amelyek megelőzték VI. Pál  Humanae vitae k. körlevelét. (Delhaye, 405–420)

 A zsinat tanítása a szerelemről és házasságról perszonalista szemléletét a szexualitásról, a szerelemről és a házasságról a megújult morálteológia készítette elő, amelyet részben – a konzervatív bírálatok miatt félénken – hosszú viták után rögzítettek a Gaudium et Spes kezdetű konstitúcióban. Különösen is figyelemreméltó a 48. és 49. pont a hitvesi szerelemről és a házasságról. A zsinati okmányt a morálteológia két háború közötti megújulása készítette elő. A modernizmus elítélése (1907) utáni bénultság a teológiában a két háború között lassan feloldódott; elindult a katolikus gondolkodás megújulása: a Szentírás, az egyházatyák, a liturgia visszahajolt a forrásokhoz, és integrálni kezdték az új embertudományok és a perszonalizmus pozitív eredményeit. A morálteológiában is érezhető lett a megújulás, az új, pozitív szemlélet.

Megismétlem: Bernhard Häring fontos szerepet játszott a zsinati okmány előkészítésében is. A szexuális erkölcs és 14 a házasság új értékelése terén úttörők voltak még: D. von Hildebrand, H. Doms, L. Janssens, J. David, a zsinaton pedig Léger, Alfrink és Suenens bíboros, valamint Reuss mainzi segédpüspök. A zsinat felszámolta egy bizonyos manicheizmus (vagy puritanizmus) nyomait. XI. Pius Casti connubii kezdetű körlevele (1930) még a házasság jogi-intézményes jellegét, a gyermeknemzést és a gyermekek nevelését helyezte előtérbe: a gyermeknemzést nevezte a házasság elsődleges céljának, és másodlagosnak tekintette a szerelmi kapcsolatot  (remedium concupiscentiae: az érzéki vágy orvossága!).

 A zsinati szöveg (GS 49) már nem említi a megkülönböztetést, de azt kijelenti, hogy a házasfelek szerelmi kapcsolatának „normális” gyümölcse a gyermek. Keresztény hitünk szerint „a szerelmet Krisztus urunk jósága a szeretet és a kegyelem külön ajándékával nemesítette meg, tette tökéletesebbé, és emelte magasabb létrendbe. (…) A szerelem a szoros értelemben vett házassági aktusban fejeződik ki és válik tökéletessé. A bizalmas és tiszta házastársi egyesülés cselekményei tehát tiszteletre méltó erkölcsi értékek, és az emberhez méltóan gyakorolva azt a kölcsönös önátadást jelzik és mélyítik el, amely által örvendező és hálás lélekkel mindketten gazdagítják egymást”. (GS 49) A következő, 50. pontban pedig ezt olvassuk: „A házasság és a hitvesi szerelem jellegéből következően utódok létrehozására és felnevelésére irányul. Kétségkívül a gyermek a házasság legszebb ajándéka, és a szülőknek igen-igen javára válik. (…) Ámde a házasságnak nemcsak az életadás a rendeltetése, hiszen épp a személyek közt létrejött felbonthatatlan szövetségnek a jellege és a gyermekek java követeli, hogy helyes módon kifejeződjék, tökéletesedjék és érlelődjék a házastársak kölcsönös szerelme.”

Történeti tény, hogy az 1968-as  Humanae vitae megszületésekor az őskonzervatív Ottaviani bíboros és köre mintegy „merényletet” követett el, és e nyitott szemlélettől visszalépésre késztette a habozó VI. Pál pápát a születésszabályozás kérdésében.

A keresztény házasok számára a szerelemből fakadó nemző tevékenység kifejezése lehet annak a személyes szándéknak és tettnek, hogy beleegyeznek a teremtésbe és együttműködnek a Teremtővel. Gyermeket nemzeni tehát nemcsak annyit tesz, mint új életet hozni a világra, hanem beleegyezni abba, hogy Isten halhatatlan embert teremtsen. S ezzel együtt  a szülők megpecsételik házasságuk szövetségét is, hiszen a gyermek mindkettőjük számára az a gyermek, amelyet a másik adott: teremtő szerelmük, kölcsönös szeretetük gyümölcse.