Régi-új történetek - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 18. vasárnapra

Vannak történetek, amelyeket képtelenség megérteni, hacsak nem kezdjük őket Ádámtól-Évától mesélni. Szinte kénytelenek vagyunk vissza-visszanyúlni, újra meg újra visszautalni, mint egy hosszú sorozat legújabb részét látva, amikor megjelenik egy valahonnan ismerős szereplő. Amikor János evangélista feljegyezte Jézus hosszú beszédét a kenyérszaporítás után, a beszédbe, Jézus és a hallgatóság párbeszédébe szinte állandóan belelátott még egy sor másik történetet. Az eredmény, hogy a jézusi jelen döbbenetesen súlyos, jelentőségteljes, illetve arra vár, hogy az olvasó, a hallgató felfedezze, ő hol is áll a történetek megértésében, a saját története hogyan illeszkedik ehhez az egymást sokféleképpen átfedő, sokágú történet-folyamhoz.

A mai történet egyfajta hiánnyal kezdődik: „Mester, mikor jöttél ide?” – kérdezik az emberek. Nem tudják, hogy Jézus éjjel a vízen járva ment tanítványai után, és titokzatosan kinyilatkoztatta, hogy „ő van”, vagyis ő az Úr, aki népével van. A kérdezők tehát látnak valamit Jézus különlegességéből, de képtelenek arra, hogy a helyzetet helyesen értelmezzék. A helyzetet furcsálló tömeget Jézus nem kényezteti el türelmes információkkal. Rögtön a baj gyökerére tapint: ők nem a lényeggel foglalkoznak, nem a csodajelet, nem Istent vették észre, hanem teli bendőjük kényelmét.

Jézus erre egy sokkal régebbi történetet kezd el újra: a pusztai vándorlás és a manna történetét. „Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik…!” Tény, hogy szinte minden földi jó, minden elért eredmény és siker könnyen ízét veszti, megszokottá, megúnttá, romlottá válhat. De a bibliai történetek közül a manna, a zsidó nép pusztai vándorlásának tápláléka az, amely másnapra már megromlik, amelyből nem lehet, nem érdemes kétnapi adagot gyűjteni, tartalékot felhalmozni, hiszen minden nap Isten ajándéka. A kenyérszaporítás tehát nem a jólétet ígérte, hanem Isten gondoskodását, és főleg, hogy az Úr Jézus jelenlétével táplálni és vezetni fogja a mai pusztákban vándorlókat. Újabb áthallás, hogy a manna jelentése: „Mi ez?” Magyarul talán azt mondanánk, „valami”. Jézus pedig, aki nemsokára égi kenyérnek mondja magát, újra meg újra a titokzatos „Ki ez?”, minden elképzelést felülmúló, minden kategóriát szétfeszítő „valaki”.

A Jézussal beszélgető „nép” most újra sejteni kezd valamit. A jókor juttatott szigor, a földies vágyakozás leleplezése megtette a hatását. „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” – kérdezik, helyesen. Váltakozik bennük a kétkedés, aztán a kissé földies, de őszinte lelkesedés: „Milyen csodajelet teszel…? Mit tudsz tenni...?” Később: „Add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Amikor ezeknek a Jézussal vitatkozóknak alakját megformálta, Jánosban talán elevenné lett még egy történet: a szamariai asszonyé, aki a kútnál találkozott Jézussal, s aki akkor újra megérezte legmélyebb szomjúságát (Jn 4,1-42). Lehetséges volna, hogy hozzá hasonlóan ezek az emberek is megérezzék vágyukat az égi kenyérre, vágyukat Jézus után, aki „életet ad a világnak”?

A hit, a mi hitünk is, mindig sokféle történetben él. Egy része titokzatos homályba vész. Létezik, mert létezett, és befolyásolja életünket. Más része égi csoda, mindennapos ajándék, a jelen pillanat kegyelme. És végül van benne valami, ami nem lehull, hanem fölemel: fölemeli elesett, földre hajló tekintetünket, és tanúskodik a boldogságról, Istenben.

Évközi 18. vasárnap, B év