Ellentétek és határok – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 19. vasárnapra

János evangéliumának 6. fejezetét nem könnyű részekre tagolni, és éppen ezért nehéz egyik részletet a többi nélkül értelmezni, illetve megérteni is. Amikor vasárnapról vasárnapra, összesen öt alkalommal felolvassuk ezt a fejezetet, Jézus tetteit, illetve tanítását az élet kenyeréről, a szöveg jelentős részét halljuk, de sokfélesége, gazdagsága szinte nyugtalanít is. Hogyan őrizhetnénk meg a teljes gazdagságát, hogyan sodorhatna magával ez a különleges tanítás, hogyan lehetne miénk az egész?

A fejezetet a kenyérszaporítás csodája vezette be. A megszaporított, mindenkinek elérhető, mindenkit táplálni akaró kenyér az egész történet képes háttere. Jézus előbb tesz valamit, és csak utána tanít róla. A jel félre is érthető, de éppen a félreértés lesz a növekedés alkalma. Az emberek földi kenyeret keresnek, de Jézus magasabb rendű táplálékot kíván nyújtani nekik. A fejezet ezután folytatódik (6,26-40), bizonyos értelemben mélyebb, tágabb jelentést kap. Jézus érthetővé teszi, hogy a kenyérben benne van Isten és ember közös története. A kenyérszaporítás felidézi a „fiú” öt kenyerét és két halát. Megjeleníti Isten bőkezűségét, amellyel odaadja Fiát a világnak. Felülmúlja Mózes idejét, a pusztai vándorlást, amikor manna hullott az égből. Betölti nemcsak a földi, hanem az égi dolgok iránti éhséget is. Végül a hit kalandjára hív, sőt örök életre.

Itt következik vasárnapi szakaszunk, a fejezet középrésze (6,41-51). Sok minden keveredik benne, de ez szinte törvényszerű. Jézus felkeltette a végtelen vágyát az emberekben, és ki is jelentette, hogy ő teszi az Atya akaratát, benne van az örök élet. Most el kell válnia hitnek és hitetlenségnek. Most ki kell derülnie, hogy ez az ajánlat mindenkire érvényes-e, illetve mindenki élni fog-e vele. Azután majd jöhet a tanítás összegzése, és a fejezet végén a döntés pillanata. De ebben a szövegrészben még van egyfajta belső feszültség. A gondolatok és lehetőségek ütköznek egymással, mint tengerparton a visszaverődő hullámok. Mintha most maga Jézus is keresné, hogyan bírja rá hallgatóit arra, hogy ne zárkózzanak el, hogy kövessék őt, előbb kissé bonyolult, majd meg egészen világos szavaiban.

Miért kezd el arról beszélni, hogy ki kap örök életet, amikor a származását firtatják? Mert az örök élet nem lehet igazi, ha Jézus nem az örökkévalóságból jött. És miért váltakozik itt olyan különös módon a „senki”, a „mindenki” és a „valaki”? Miért szükséges a sokféle pontosítás? Talán mert Jézus egyszerre tisztában van az ő kizárólagos szerepével a kinyilatkoztatás és megváltás művében, és közben minden kincsét, az Istennel való teljes közvetlenségét oda kívánja adni az embereknek. Talán mert egyszerre látja minden ember szomját az életre, és közben a végtelen elesettséget, amikor valaki még nem bír dönteni az élet mellett.

Ma kiemelt szakaszunk azzal kezdődik, hogy „a zsidók zúgolódni kezdtek Jézus ellen”. De vajon mi magunk nem ismerjük az efféle bezárkózást, az ilyen belső ellenállást, nehezen gördíthető szív-akadályokat? János szerint Jézus minderre egyetlen választ ad: jelenlétének, életet tápláló szeretetének még egyszerűbb, még foghatóbb ajánlatát. „Én vagyok az élet kenyere.” Ebben a mondatban benne van az egész evangélium. Örömhír Istenről, aki az életet teremti, táplálja, aki a mi életünket is átmenekíti a küzdelmekből és ellentétekből az ő végtelen egyszerűségébe.

Évközi 19. vasárnap, B év