Belső utak – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 22. vasárnapra

Miután János evangélistával Krisztusról, az élet kenyeréről elmélkedtünk, az évközi vasárnapok sorában most újra visszatérünk Márk híradásához. János valamiképpen elvezetett már az evangélium szívéhez, Krisztus odaadó szeretetéhez. Márk valamivel több időt hagy olvasójának, megengedi, hogy fokozatosan vegyük észre, milyen az a változás, amelyet Jézus hoz az életünkbe.

Márk evangéliumának első fejezeteiben Jézus a kizárólagos főszereplő. A tanítványok kettesével való elküldéséig (Mk 6,7-13), illetve a kenyérszaporítás csodájáig (Mk 6,34-44) tulajdonképpen semmi más dolga nem volt a tanítványoknak sem, mint hogy menjenek Jézussal, és figyeljék, mit tesz. Az evangélista nagyon következetes abban, hogy rámutat, mindig Jézus teszi az első lépést, mindig ő az, aki az evangélium világának határait kiszélesíti, aki továbblép mások felé, felkarolja a betegeket, megérinti a gyógyíthatatlanokat, a kitaszítottakat is, szóba áll a bűnösökkel és megszállottakkal.

Márk, és talán vele együtt a korai keresztény nemzedék pogányságból megtért tagjai, különös szeretettel emlékeztek arra, hogyan lépte át Jézus a zsidó nép határait is. Jézus Jeruzsálembe tart, a zsidó nép fővárosába. Nagy szeretettel gyógyította meg a kafarnaumi zsinagóga elöljárójának, Jairusnak lányát az 5. fejezetben. A törvényt tehát, a zsidóságot, saját népét, saját vallását, nem becsüli le, nem törli el, de rámutat a határaira, ki akarja emelni valódi lényegét. Márk evangéliumának 7. fejezete már olyan történeteket gyűjtött egybe, ahol ez a „lényegre törő” jézusi magatartás fokozatosan megnyitotta az utat a pogány világ felé is. A vallás nem magánügy, és nem csak a szív dolga. Éppen a valódi, szívbeli odaadás vezet oda, hogy a hit közösséget is építsen, mégpedig olyan közösséget, amely megnyílik a környezete felé, amely nem a másikban rejlő rosszat akarja mindenáron lemosni, hanem meglátja benne a még megmenthető jót, feltárja azt az Istentől adott jóságot (vö. Ter 1,31), amely az ember szívében mindig is várja, hogy valaki megszólítsa, és életre keltse. Ezért lehetséges Jézus igazi közössége nem zsidó kortársaival.

Márk megmutatja, hogy Jézus a szív istentiszteletét helyezi első helyre, az Istentől kiválasztott közösség belső tisztaságát, illetve az Isten előtt álló ember szívből fakadó igaz életét. A világ, amelyben élünk, olykor ijesztő erővel zúdítja ránk a romlás igéit, sőt, az odakint tapasztalt mocsokban mintha a saját szívünk gonoszsága is tükröződne. Jézus szívbéli odaadása, az Atyaistennel való belső egysége nélkül nem volna értelme azoknak a vallásos cselekedeteknek, amelyeket „megszoktunk”. A Jézussal egységben élő közösségnek, a Jézus lényétől átjárt szívű embernek viszont fokozatosan mégiscsak kifényesedik az élete, lassacskán – minden esendősége ellenére is – megmutatkozik benne valami abból a belső tisztaságból, amelyre Jézus meghívta.

A vallásos előírások mélyen érintik az emberek szokásait. Szokásaink kedvenc ruhadaraibjainkhoz hasonlítanak, az otthonunk jól ismert zugaihoz, ahol jól érezzük magunkat. Jaj annak, aki betolakszik ebbe a békés, kényelmes belső világba! Az efféle sérülések nagyon fájdalmasak lehetnek. A vallásos szokások sokat őriznek a hit lényegéből, abból, ahogyan a hit alakítja a világot, de néha el is veszítik kapcsolatukat éltető lényegükkel, ezért elveszíthetik eredeti frissességüket. A vallást olykor fenyegeti a mágia kísértése: hogy bizonyos tettekkel, megszokott cselekvéssorok elvégzésével akarjuk „rendbe hozni” a világot. A kérdés, hogy hitünkben merjük-e újra meg újra ezt a belső utat járni, kérjük-e újra meg újra, hogy maga Isten vigye végbe bennünk azt az átalakulást, amelyet a vallásos, külső cselekedetek előkészítenek, jeleznek és ünnepelnek.

Évközi 22. vasárnap, B év