Könnyáztatta víz… - P. Vértesaljai László írása Szent Mónika napjára

Három gyermeke közül legerősebben Augustinust szerette. S noha ő volt a legtehetségesebb, éppen e tehetségéből adódott a gyengesége: ha nem találja meg a saját útját, akkor az a fényes elme, az az érző szív, éppen nagy tehetséggel tud rombolni, pusztítani önmagát és másokat is. Ezért szerette Mónika három gyermeke közül a legerősebben éppen Augustinust. Tudta, hogy a nevének – Augustinus – megfelelően valóban valami „fenséges” lakik ebben a fiúban. Hogy végül miként született meg Augustinusból az Ágoston, nos, az Isten nagy csodája, mely rendszerint útvesztőkön és csak lassan ér célba.

Mónika és Ágoston, észak-afrikai punok. A 331-ben, immár egy cseperedő keresztény korba érkezett Mónika, ahogy huszonnégy évvel később, 354-ben megszülte gyermekét, a homlokára keresztet rajzolt, a szájához egy csipetnyi sót érintett. Így, a kereszttel megjelölve, a föld sójának ízével a szájában Augustinus – ahogy maga később erre emlékezik – „kora gyermekségében megfogant az Egyház méhében”. És az Egyház, mint egy egyetemes Ősanya, kihordta a fiát, világra szülte, nem csekély fájdalommal. Mónika kettős anyaságot hordozott: a test szerinti maternitást egyedül viselte, de az egyház anyaságában is övé lett a főszerep. Amíg az első anyaságát ösztönösen élte és cselekedte, addig a másikat lassan, neki is meg kellett tanulnia. Magától nem ment. A názáreti Máriának sem ment magától. Discipulák! Női tanítványok. Discipula Dei! Isten tanítványai! Ez a legnehezebb az anyaságban, másodjára újraszülni a gyermekünket, akik így vagy úgy, útra kelnek, még ha maradnak is, de mindenképp megkeresik önmagukat, saját útjukat. Ez az érthetetlen szenvedés, szülőé és szülöttéé, úgy látszik kikerülhetetlen! Jézus, az Isten Fia is megjárta az övét!  

Augustinus, a Mónika-fia is keresi a maga útját, keresi a helyét. Kipróbál mindent. Szomja, az Élet utáni szomja azonban nem csillapul. Ekkor felkerekedik. Észak Afrikában hajóra száll és átjön az itáliai partokra. Itt olyasvalamit remél, amit odaát nem talált meg. Ez az észak-afrikai hajóra szállás meglehetősen régi történet. Ágostoné majd 1700 éves. És még ma is tart. Fiatal férfi volt Augustinus. „Tenyérnyi mobilját”, megszámlálhatatlan gigabájttal, mindig magánál tartotta, az volt az ő elméje. Máig páratlan, gyanítom, az elég világon!

Erről a hajóra-szállásról ő maga beszél: „Ámde te tudtad, Istenem, hogy miért kellett innét elvándorolnom és amoda miért mentem. Nem jelentetted ezt ki sem nekem, sem anyámnak. Ő keserves könnyekkel siratta elvándorló fiát és a tengerig elkísért engem. Mégis becsaptam őt. Tartóztatott erőnek erejével, hogy forduljak vissza, vagy együtt utazik ő is velem. Nos, azt a mesét találtam ki, hogy nem hagyhatom el a barátomat, amíg alkalmas széllel el nem vitorlázik… Hazudtam anyámnak. Hazudtam egy ilyen édesanyának és azután szökve, szárnyra keltem. De Te, megbocsátottad nekem irgalmaddal ezt is. És megőriztél a tenger hullámaitól is, bár tele voltam átkozott szeméttel. Megőriztél engem kegyelmed vízéig. Benne, miután tisztára mosdatott engem, fölszáradtak az anyaszem patakjai… Napról napra öntözgették ők értem a földet, amerre, Uram, az anyám járt kelt. Vonakodott az én anyám, hogy nélkülem térjen vissza otthonába. Csak nagy nehezen beszélhettem rá, hogy a hajónkhoz annyira közel levő helyen, boldogemlékű Cyprián püspök kápolnájában töltse el ezt az éjszakát. Én pedig titokban elutaztam az éjszaka folyamán. Anyám ott maradt, imádsággal és könnyel a szívében”.

Szent Mónika, addig sírtál fiad után, indulása előtt és utána is, amíg szíved kisírt vízét rá nem csorgatta Ambrus püspök Milánóban Augustinusod homlokára. Ekkor kötött ki a túlsó parton, a Civitas Dei, Isten Városa földjén a te fiad! Ekkor száradtak föl szemeidnek patakjai!

Fiát kikötőben éjjel sirató Szent Mónika! Nézd azt a sokaságot, akik a te egykori pun, karthagói földedről ma rozzant hajókon elindulnak. Nézd az afrikai, az arab édesanyák könnyeit, akik vissza-visszatartani akarják a fiaikat, hogy ne menjenek el. Fiadat megőrizte az Isten a tenger hullámaitól. Kérd hát vele együtt, hogy megérkezzenek, ne csak itáliai partokra, hanem végül majd ismét haza, még ha nagy kerülővel is, oda, ahol az anyanyelvet beszélik és ismerős a kenyér íze. Szent Mónika, Szűz Mária, szelídítsétek fiaitokat! És nyissátok meg azok szívék, akik ajtajaikat meg tudnák nyitni vándor fiaitok előtt!

(vl)