Hazatérés, visszaút… P. Vértesaljai László elmélkedése Szent Ágoston napjára

A fiú megszökik az anya mellől, noha az anya vissza akarja tartani a fiát, hogy mellette maradjon. Hogy együtt maradhassanak. De a fiúnak el kell mennie, hogy valahol távol, végre Isten mellé kerülhessen. Ekkor kerül igazán az anyja mellé is, akár közel vannak, akár távol egymástól.

Íme, Mónika és Ágoston története: közel és távol.

Amikor a fia megszökött előle, Mónika szinte megháborodott. Nem tudta, hogy az ő fia egykor olyan gyermeke lesz az Istennek, amiről csak még csak nem is álmodtak anyák. Nem tudta, hogy az ő érett fia majd vallomásokra fakad és leírja az Istennek: „Magadnak teremtettél bennünket és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned”.   

Mónika, ahogy a fia írja: ,,eszét vesztve a fájdalomtól, jajgatással és sóhajtozásokkal töltötte meg Isten fülét'', hiszen neki is meg kellett tanulnia, mint minden anyának, hogy nem magának szülte a gyermekét. Isten, bár hallotta az anyai panaszszót, a gyermeket magának visszakövetelőt, de nem hallgatta meg, ám egy másikat, melyet már évek óta kért és ami fia megtérését esdte tőle, azt teljesítette. És elérkezik ott a pun földektől távoli Mediolanum-ban, Milánóban nagyszombat éjszakája. 387. április 25-ét írták akkor. Ágoston harminchárom éves. Ne mondd, hogy nincs Gondviselés, ne mondd, hogy Isten, igaz a maga módján, ne törődne velünk!

Fiával, Adeodatus-szal és barátjával, Alypius-szal Ágoston ott áll a keresztelőmedence szélén: „..megkeresztelkedtünk és elröppent rólunk múlt életünk minden aggodalma... Nagy megindultságomban ó mennyit zokogtam himnuszaid és énekeid nyomán. Ezek olyan édes szavakkal csendülnek egyházad ölén. Belecsörgedeztek fülembe a szavak és szívemben feltündökölt az igazság. Így kapott lángra bennem a jámborság parazsa, patakokban csordogált a könnyem és jól éreztem magam bennük”.

A keresztség után anya és fia gyors döntést hoznak, hogy visszatérnek a szülőföldre, hazautaznak. Róma után a tengerparti Ostia kikötőjében várnak behajózásra. Hogy átmenjenek a túlsó partra. Mónika, testben már súlyosan beteg, de lelke szárnyal, fia az Istené és így az övé is. Kikönyökölnek szálláshelyük ablakára. Beszélgetnek.

Ó, te római zarándok, ha érinteni akarod szemeddel és szíveddel anya és fia szent történetét, hagyd ott a Várost, menj Ostia Antica-ba, s le ne térj a város egyenes útjáról. Jobbra rátalálsz a házra, máig állnak a falai, rajta márványba vésve a hippói püspök vallomása:

„Az örök élet rejtelmeiről beszélgettünk, amikor így szólott anyám: Ami engem illet, fiam, nem találom én már örömömet e földi élet során semmiben. Mit keressek, miért éljek, nem tudom. E világban való minden reménységem szertefoszlott. Tetézetten teljesítette kérésemet az Isten.., mit keressek tehát a földön?... Betegsége kilencedik napján, élete ötvenhatodik esztendejében, ez a jámbor és kegyes lélek elköltözött a testből. Én harmincharmadik évemet tapostam”. Kevéssel odébb, a sírását ekkor még elfojtó fiú így írja a Vallomásaiban: „Lefogtam a szemét, roppant fájdalom hasított a szívembe, hogy aztán kitörjön könnyeimben… Mi égett olyan nagy fájdalommal? Mi más, mint az új seb. Örültem tanúságának. Végső betegsége során, enyhítő szolgálatomra szelíd mosollyal kedves fiának mondott és szeretete lángoló hevével megemlítette, hogy számból sohasem hallott sértő szót, vagy őt illető durva szemrehányást”.

Később, mikorra az új seb is meggyógyul, lélekben onnét a túlsó partról, immár haza- és visszatérve, írja, önmagának és nekünk mindnyájunknak, bármiféle is legyen a hitünk: "Ne sírj azért, mert szeretsz, csak átmentem a másik oldalra, mindössze ennyi a halál. Az maradtam, aki voltam és te sem változtál. Akik egymásnak egykor voltunk, azok vagyunk mindörökre. Szólíts a nevemen, ahogy mindig is hívtál, beszélj velem, ahogy mindig szoktál, ne keress új szavakat. Ne ünnepélyes, ne szomorú arccal fordulj felém, kacagj, nevessünk együtt, ahogy régen tettük! Gondolj rám, mosolyogj rám, kérj tőlem, szólíts meg! Ne árnyékolja be nevemet távolságtartó pátosz. Az élet ma is olyan, mint volt, nem más. Megy minden tovább, csak a szemed most nem lát, mert az út másik oldalán vagyok. És ez jól van így. Fogadd el ezt, és egyszer meg fogod találni a lelkemet is, és benne letisztult, végtelen szeretetemet. Kérlek, töröld le könnyeidet, ne sírj azért, mert szeretsz…"

(vl)